Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


KERESSÜK, AMI ÖSSZEKÖT

2015.05.06

 

Különböző összejövetelek, baráti és hivatalos találkozások alkalmával fel-felvetődik a kérdés: Mi az, ami nagyszüleink idején Csíkszentdomokos közösségét összetartotta? Mi és mikor veszett el a falu életéből, a személyes életünkből, az egymáshoz való viszonyunkból, amivel együtt lassan eltűnni látszik a közösségi összetartás, az egymásra figyelés, a kölcsönös segítségnyújtás?

De még ennél is fontosabb kérdés: Vajon a mai domokosi emberek (jobb esetben családok) elszigetelődése („menő" szóval szólva: „atomizálódása") vajon törvényszerű és visszafordíthatatlan-e? Vajon az egykor erős közösségben élő domokosiak mai leszármazottainak ugyanúgy kell-e szembenéznie az egyedülléttel, a vigasztalansággal, az elhagyatott öregkor fenyegetésével, mint bármely nagyváros lakójának? Vagy van még ebben a közösségben „visszatanulható" erő, közösséget megtartó szokásrend, amit érdemes lenne „ellesni" az öregektől, és megpróbálni alkalmazni a mai internetes, külföldre járós, jólét-hajhász világunkra?

Nemrég mesélte valaki, hogy rátermett ügyes fiait nem lehet rábírni, hogy – miután megforgatták a szénát (géppel, természetesen) – leüljenek tíz percre, és meghallgassák apjuk, nagyapjuk történeteit a határrészről, ahol éppen takarnak. Nem kíváncsiak sem a dűlők nevére, sem azokra a történetekre, melyek az ő családjukat ahhoz a helyhez kötik. Sietnek. Sietünk. Dolgunk van. Megválaszolatlan üzenetek, üzleti tárgyalások, megrendelések. Vagy ha egyik sincs, legalább végigpörgetjük a Facebook hírfolyamunkat párszor, ugyanazokat a dögunalmas, semmiközünk-hozzá üzeneteket, képeket, közhelyeket bámuljuk valahányszor. Ahelyett, hogy nagyapánkat hallgatnánk. Aki pedig biztosan nem marketing-megfontolásokból készregyártott és életidegenre suvickolt egyen-üzenetekkel traktálna (mint a Facebook például), hanem valódi, átélt bölcsességgel, a mi személyünkre szabott és féltő szeretettel elmondott üzenetekkel.

El-elgondolkodom egy nagyon borús jövőképen (jó sci-fi film lehetne belőle): Ha valami kataklizma folytán a jelenleg rendelkezésre álló összes csodálatos erőforrásunk odalenne, s maradna csak a föld (ha még teremne), az én generációm képes lenne-e a családjának élelmet és ruházatot előállítani a „semmiből”, a földből, ahogyan még nagyanyámék egész biztosan képesek voltak erre?

De persze nem erre a valószínűtlen vészforgatókönyvre készülvén fontos a közösségi tudás komolyan vétele, hanem például azért, hogy magabiztosan és saját értékeink tudatában elkülönüljünk a globális tucatvilág értéktelenségétől. Két kép többet mond száz szónál: Ön holt töltene el szívesebben egy hétvégét? A saját, egyedi értékeit kiaknázó Torockón vagy a legmenőbb építési anyagokkal és színekkel hivalkodó másik faluban? (Pedig ez utóbbi is az „elvileg” hagyományokban gazdag Avas vidékén van…)

Úgy gondoljuk, a 24. órában ugyan, de volna még lehetőség megpróbálni hidat verni a régi tudás és az új életünk közé. Éppen ezért, keressük azokat, akik kedvet éreznek ahhoz, hogy meghallgassák – hangszalagra, videóra rögzítsék – az idősebb generációk képviselőit mindarról, amit ők fontosnak tartanak elmesélni: az életük folyásáról, az áthidalt nehézségekről, a megélt örömökről, a világ egykori és mai rendjéről, a szokásokról és a szokások változásáról. Mi célból? Hogy próbáljunk tanulni belőle. Próbáljuk ellesni, mi az, ami számunkra hasznosítható az ő történetükből. Biztosan hasznára válik mind egyéni, mind közösségi életünknek.

Tartalmas és jó hangulatú estékre készüljön, aki csatlakozik, jó beszélgetésekre idősekkel és fiatalokkal, meglepő felfedezésekre és szellemi „gazdagodásra”.

LÁZÁR CSILLA