Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Nevelési módszerek a családon belül

2016.02.03

 

A nevelési sajátosságuk szerint a szülőknek három típusa létezik, amelyek különböző képpen befolyásolják a gyerekek lelki- és személyiségbeli növekedését a felnőtté válás folyamatában. Thomas Gordon a lelkes megfigyelője ezeknek a nevelési mintáknak.

Nyertesek- ezekben a családokban a szülők keményen védik álláspontjukat. Joguknak érzik  tekintélyüket és hatalmukat gyakorolni gyerekeik fölött. Hisznek a korlátozásban, bizonyos viselkedések megkövetelésében, a parancsosztogatásban, és az engedelmesség elvárásában. Gyereküket általában engedelmességre bírják,  mivel  büntetéssel fenyegetik őket, melyeket  ha kell be is váltanak. Ebben a nevelési mintában a szülő és a gyerek igénye mindig konfliktusba kerül egymással, és a szülők úgy oldják meg a konfliktusokat, hogy kivétel nélkülük győzzenek  a gyerekeikkel szemben. – Tekintélyelvű szülők.

Vesztesek- a szülők e csoportja általában nagy szabadságot enged meg gyerekének, tudatosan kerülve a korlátok felállítását. Ha konfliktus támad a gyerek és a szülő igényei között, akkor többnyire a gyerekek „nyernek” és a szüleik „veszítenek” ebben a konfliktusban. Ezek a szülők úgy gondolják, hogy árt gyerekeiknek az, ha igényeik falba ütköznek.

Ingázók- sok családban az egyik szülő az első-, a másik szülő pedig a második módszer híve. Más családokban ezek a szülők képtelenek következetesen egyik-, vagy a másik módszert alkalmazni: hol szigorúak, hol kemények, hol korlátozók, hol engedékenyek, könnyedek és előzékenyek. Van, mikor nyernek, máskor pedig veszítenek a konfliktusok során. A szülők legnagyobb csoportja sajnos ebbe a kategóriába tartozik. Ennek a veszélye azonban az, hogy a nevelés során előforduló következetlen megnyilvánulás több kárt okoz, mint maga a szélsőségesség. Ezeknek a szülőknek a gyerekei a legbizonytalanabbak, és a legesélyesebbek az érzelmi zavarokra.

Létezik azonban egy olyan nevelési módszer, amelyet a konfliktusmegoldás vesztes nélküli módszerének hívnak, és ez az elfogadás. Amikor egy új házaspárnak gyereke születik, a szülővé válás folyamata során a fiatal szülők, hajlamosak lesznek arra, hogy elfelejtsék emberi mivoltukat, azt hogy ők is hibákkal, korlátokkal és valódi érzésekkel rendelkeznek. Fokozatosan magukra veszik a „szülői szerep köntösét”, ami abban nyilvánul meg, hogy jobbak, tökéletesebbek  akarnak lenni. Ebből a szülői szerepből azonban már nem engedik megnyilvánulni saját magukat érzékenységükkel, hiányosságaikkal együtt.

A megfigyelések szerint a gyerekek jobban szeretik és tisztelik szüleik emberi arculatát (Pl.”Jó fej az apám!”), mint holmi színészeket, akik eljátsszák, hogy ők valami egészen mások.

Vannak olyan szülők, akik természetükből adódóan elfogadóbbak más emberekkel szemben, így gyerekeikkel is. Jellemző vonásuk, hogy szeretik önmagukat, magas  a toleranciaszintjük, és az önmaguk iránti érzéseik teljesen függetlenek mindattól, ami körülöttük történik. Ezeknek az embereknek a társaságában „jó lenni”,így az emberek könnyen megnyílnak előttük.

Más szülők legtöbbször nem fogadnak el sok emberi megnyilvánulást, és hajlamosabbak az elutasításra.. Ezek az emberek azok, akiknek szigorú, merev elképzeléseik vannak arról, hogy hogyan illik viselkedni, mi a helyes és mi a helytelen. Az ilyen emberek társaságában feszengünk, mivel nem tudjuk, hogy elfogadnak-e bennünket. Az elfogadás és az el nem fogadás azonban az adott lelkiállapottól is függ. (pl. jó lelkiállapot – nagyobb az elfogadás)

A szülőknek egyértelműen ki kell fejezniük elfogadásukat, vagy el nem fogadásukat a gyerekek egyes megnyilvánulásaival szemben, mert ha állelfogadást színlelnek, a gyerekek általában rájönnek erre. Ilyen esetben a gyerekekben bizonytalanság és bizalmatlanság alakul ki saját szüleikkel szemben, ami odáig fajulhat, hogy kétségeik támadnak afelől, hogy szüleik szeretik-e őket. A gyerekek éles látással rendelkeznek szüleik non-verbális jelzéseire, amely az állelfogadás mellett jelzi szüleik nemtetszését az adott viselkedéssel szemben. 

Nagyon fontos, hogy a gyerek érezze, hogy őt elfogadják a szülei olyannak amilyen, ami önmagában nem zárja ki a gyerekekkel szemben támasztott korlátozást.Az el nem fogadás mindíg bezárkózóvá, védekezővé teszi az embert.  Az elfogadás olyan, mint a termékeny talaj, amely lehetővé teszi a növénynek, hogy a kis mag olyan gyönyörű virággá fejlődjön, amilyenné belső lehetőségei csak engedik. Az elfogadás annyit jelent, mint szeretve lenni. A gyerek az elfogadás által önbecsülést szerez, megtanulja önmagát szeretni. Ez pedig felgyorsítja önállósodási folyamatát.  Az „elfogadás nyelvét”pedig úgy kell beszélni, hogy a gyerek ezt őszintének érezhesse.

A gyerekek gyakran alakulnak olyanná, amilyennek szüleik mondják őket. Éppen ezért az elfogadást a szülőknek ki kell mutatniuk a szavak nélküli vagy szavakkal történő kommunikáció során.

„ A feltétel nélküli szeretet olyan, mint a sötétségben világító fényforrás, melynek segítségével meghatározhatjuk, hol vagyunk és merre vezet az út, a kívánt cél felé.”(18old., Gary Chapman-Ross Campbell, 2003)

Száva (Biró) Csilla