Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Konfliktushelyzetek szerepe a családban

2017.02.16

 

A szülő-gyerek kapcsolat leglényegesebb pontja az, hogy miként oldódnak meg a konfliktusok. Két ember, vagy két csoport együttéléséhez hozzátartozik a konfliktus, így a családban is normális, ha egy idő után a szülő és a gyerek igényei ellentétbe kerülnek egymással. A konfliktus nem feltétlenül rossz, csupán a kapcsolatnak egy valóságos velejárója. Sokkal egészségesebbek az olyan kapcsolatok, ahol a családi konfliktusok nyíltan megnyilvánulhatnak, mint ahol nincsenek. Azokban a családokban, ahol nem mutatkoznak meg a konfliktusok, ott valamelyik fél nem mer megnyilvánulni eltérő véleményéről. A kapcsolatokban nem az a legfőbb kérdés, hogy milyen gyakoriak a konfliktusok, hanem hogy miként oldják meg a konfliktusokat, mivel ez szabja meg a leginkább, hogy az a kapcsolat egészséges-e vagy sem. Egy konfliktus során, amikor a konfliktus kimenetele valójában egy hatalmi harc, akkor általában 2 módszer közül (nyertes-vesztes szereposztások) egy szokott dominálni a konfliktus kimenetele szempontjából: szülő győz, és gyerek veszít, vagy gyerek győz, és szülő veszít.

Abban a szülő-gyerek konfliktusban, ahol mindig a szülő az, aki rákényszeríti gyerekére saját akaratát, ott a fokozatosan romló szülő-gyerek kapcsolat csίrái bontakoznak ki. Ennél a módszernél a gyerek arcán düh, neheztelés és ellenséges érzület látható,ami gyakran szavakban jut kifejezésre, szélsőségesebb esetekben pedig fizikai támadással is párosul. Az ilyen és az ehhez hasonló helyzetekben a gyerek sosem lesz együttműködő szüleivel szemben, mivel az együttműködési szándékot kényszerrel nem lehet kicsikarni. Azok a konfliktusok, melyek ilyen irányban haladnak, súlyos következményeket rejtegetnek: a gyereknek soha nem lesz lehetősége önfegyelmet tanulni, nem tanul meg kezdeményezővé válni azokban a helyzetekben, ahol szükség lenne rá, továbbá azt sem tanulja meg, hogy felelősséget vállaljon saját tetteiért. Hosszú távon pedig olyan ember válik majd belőle, akinek viselkedése mindig a külső tekintélyek ellenőrzésétől függ. Az ilyen kimenetelű konfliktusok során a szülőnek mindig sok gondjába fog kerülni a gyerek ellenőrzése. Így minden egyes alkalommal, ahányszor a szülő rákényszeríti gyerekét valamire, amit nem akar, azzal tönkre teszi a lehetőséget, hogy a gyerek önfegyelmet és felelősségtudatot tanuljon. 

“A túlzottan engedelmes egyénnek nagyon sok konfliktuslehetősége van… megmagyarázhatatlan kitörései lehetnek. állandóan ki fogják használni.. elveszίti józan ítélőképességét is.”( 142 old.,Nanszákné Cserfalvi Ilona, 1999)

A konfliktushelyzetek másik véglete az, ahol mindig a gyerek győz. Ebben az esetben a gyereknek nincs szüksége arra, hogy védekező stratégiát dolgozzon ki a szülői hatalommal szemben, mivel a gyerek ilyenkor arra érez ösztönzést, hogy saját hatalmát használja szüleivel szemben. Ezek a gyerekek azt tanulják meg, hogy hogyan kell dührohamot produkálni, hogyan lehet bűntudatot kelteni, és csúnya, vádaskodó dolgokat mondani. Az ilyen gyerek vad, fegyelmezetlen és lobbanékony. Többnyire hiányzik belőle az önfegyelem, ezért önző, egocentrikus és követelőző. Nem segít otthon és egyáltalán nem hajlandó az együttműködésre. Nem igazán tartja tiszteletben mások érzéseit és igényeit, számára az élet csak „kapni” és „elvenni”. Annyira hozzászokik saját győzelméhez, hogy a társaitól is ezt várja el. Kortársai között nehézségei támadnak, mivel társai nem szívesen vannak vele, és elkényeztetettnek tartják őt. Általában nehezen alkalmazkodik az iskolában, mivel ott a tekintélyelvű módszert alkalmazzák, ami megrázkódtatást jelent számára. Ebben a helyzetben a harag a szülőtől jön a gyerek fele. Ennek a haragnak vannak a legsúlyosabb következményei. A gyerek ebből azt érzi, hogy nem szeretik szülei és kortársai, ami a feje tetejére állίtja a még fejlődésben lévő önértékelését. Ezek a gyerekek azonban kreatívabbak lesznek, mint az előző módszerrel neveltek, mivel elég teret kaptak arra, hogy akaratukat és elgondolásaikat érvényre juttassák.  (Thomas Gordon,2000)

Ahhoz, hogy a családban a nevelés ne csússzon át ezekbe a végletekbe, nagyon fontos, hogy amellett, hogy korlátokat szabunk gyerekeink számára az ő érdeküket képviselvén, mindig adjunk lehetőséget gyerekeinknek, hogy kifejezhessék érzéseiket, és gondolataikat az adott dologgal kapcsolatban, melyre kérjük őket. Ha a gyerekek érzik azt, hogy fontos az ő véleményük is a mi számunkra, és hatással lehetnek döntéseinkre, akkor nem kerül sor az elfojtott indulatok, keserűség és személyiségzavar kialakulására. Megteremtődik a lehetőség a közös megbeszélésre, ami a problémamegoldás kulcsfontosságú eszköze az egészséges kapcsolatok fenntartásában.

 

Száva Csilla