Egy régi indiai tanmese szerint négy vak ember meg akarta tudni, hogy milyen is lehet egy elefánt. Az egyik ezért megérintette az elefánt hasát, és azt mondta: olyan ez, mint egy kerek mosdótál. A második a lábát fogta meg, és ő az állatot egy magas oszlophoz hasonlította. A harmadik az elefánt fülét fogta, ami a táskára emlékeztette. A negyedik az állat ormányát tapogatta meg, és azt mondta, hogy szerinte az elefánt olyan, mint egy hajlított faág. Az állathajcsár végül jót nevetett rajtuk, és azt mondta: Valamennyien tévedtek, mivel az egész állat helyett annak csak egy részét érintettétek.

Mi is olyanok vagyunk, mint ezek a vak emberek, amikor tapogatózva elindulunk az önismeret útján, hogy megismerjük a „saját elefántunkat”.

Először csak apró részleteket észlelünk magunkból. Különböző típusokba soroljuk magunkat.

Minél több tipológiát ismerünk meg, annál többet tudunk meg magunkról, ám egy idő után szűknek és „sablonosnak” találjuk a tipológiákat, hogy összetettebbek vagyunk ennél.

Tapogatózunk hát tovább, és közben folyamatosan változik, formálódik és válik teljesebbé magunkról kép. Kezdenek helyükre kerülni a mozaik darabkái. Újabb és újabb oldalunkat ismerjük meg, és egyre nagyobb rálátással szemléljük saját érzéseinket, gondolatainkat és cselekedeteinket. Kezdenek felvillanni ezek motívumai, kiváltó okai.

Az első felszíni érzések és gondolatok mögött ráébredünk azokra a„programokra”, amelyek szerint működünk. Belénk ívódott és belénk nevelt és magunkra szedett viselkedésminták ezek, amelyek automatikusan működnek: azonos kihívásra, azonos válasz. És gyakran éveken vagy egy egész életen át ismételjük ezeket a hibás mechanizmusokat, ha csak fel nem ismerjük ezeket és fel nem tesszük magunknak a kérdés, hogy „Valóban ezt gondolom ÉN? Valóban így érzek ÉN?”

Sok dolog más megvilágításba kerül. Ezek gyakran fájdalmas szembesülések és felismerések, amelyek ráadásul nem kevesebbet követelnek tőlünk, minthogy értékeljük újra az addigi elképzeléseinket önmagunkról, az addig átélt jó és rossz élményeinkről, hogy más szemszögből szemléljük cselekedeteinket. Sokan ekkor döbbenünk rá, hogy nem a saját életünket éljük, vagy nem a saját értékrendünk szerint éljük azt, hanem megfelelési kényszertől hajtva mások elvárásai szerint.

Ilyenkor szinte rögtön belénk hasít a kérdés, amit évezredeken át minden ember feltett és fel fog tenni magának: „Ki vagyok én? Mi hát az én utam? Mi az én feladatom? Min változtassak?”

Minden embernek sajátos karaktere, jellem, temperamentuma, alaprezgése, alapenergiája van, amin nem lehet és nem is kell változtatni.
Amin azonban érdemes változtatni és változtathatsz is, az, hogy hogyan vélekedsz, hogyan gondolkodsz valamiről, mennyire azonosulsz vele (veszed magadra), vagy maradsz objektív szemlélő.

Szabó Szilvia