Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Az elfogadás szerepe a családban

2016.03.11

 

A családon belüli elfogadás, és annak kifejezése a szülők részéről nélkülözhetetlen a gyerekek egészséges fejlődése szempontjából. Két úton közölhetik a szülők ennek meglétét gyerekeik felé: szavak nélkül és szavakkal.

Szavak nélküli elfogadás és el nem fogadás: - vannak olyan szülők, akik inkább non-verbális üzenetek útján közlik érzéseiket gyerekeik fele, amely akár egy apró gesztus, egy nyίlt testtartás vagy barátságos mimika kifejezése során válik érthetővé. Az elfogadás kimutatása során korlátot húzunk magunk elé, és hagyjuk a gyereket az általa választott hasznos tevékenységekben saját ötleteit, elképzeléseit érvényre juttatni úgy, hogy nem avatkozunk bele. A közbelépés, és beavatkozás azt az üzenetet közvetίti a gyereknek, hogy nem képes egyedül jól kivitelezni valamit. Ezzel sajnos gátolhatjuk önbizalmában és önállósodásában. Az elfogadás kimutatása passzív figyelemmel történik, ami magába foglalja a hallgatást azokban a szituációkban, amikor magáról beszél. Ez annyit jelent, mint nem oktatni, nem tanítani és nem venni rá semmire sem a gyereket egy beszélgetés során, amelyben a gyerek megnyilvánul a szüleivel szemben.

Az elfogadás közlése szavakkal: vannak olyan közlések, melyek arra serkentik a gyerekeket, hogy kiöntsék magukból érzéseiket, megbίzva szüleikben. Ezeket a közléseket egyszerű „hívogatókként” szokták emlegetni. Ilyenek lehetnek ezek a tίpusú közlések:pl. Tényleg? Ez történt? Mesélj erről! Mondd tovább! Beszéljük meg! Aha! Értem! Érdekes.. A hívogatók elfogadást és tiszteletet sugároznak a gyerek személye iránt.  A beszélgetés során vannak azonban ún. „közléssorompók” is, melyek abban akadályozzák meg a gyereket, hogy őszintén megnyίljon szüleivel szemben elmondva érzéseit, véleményét. Ilyenek lehetnek azok a megnyilvánulásaink, amikor utasίtásokat adunk a gyereknek, elég sűrűn figyelmeztetjük és moralizáljuk őket, amikor tanácsot, vagy javaslatot adunk nekik szinte minden téren, vagy kioktatjuk és érvelünk velük szemben. Továbbá ha kritizáljuk, és gyakran hibáztatjuk őket valamiért, vagy mindenben egyetértünk és ezt rögtön ki is fejezzük nekik értékelvén elgondolásaikat. Ugyanezt a rossz hatást érjük el akkor is, mikor kifigurázzuk vagy megbélyegezzük, értelmezzük és elemezzük őket. Szintén rossz lépés tőlünk, ha olyankor próbáljuk vigasztalni őket, amikor tudjuk, hogy az nem érne el kellő eredményt. A kérdezősködés, faggatózás ellenkező hatást vált ki náluk úgy, mint a humorizálás és a téma elterelése olyankor, amikor komoly a dolog. Ezen sorompók rossz információt közölhetnek a gyerekek számára. A gyerekek ezekből a megnyilvánulásokból arra következtethetnek, hogy a szülők nem fogadják el érzéseiket, nem bίznak meg bennük, ezért gyakran felelősségre vonják őket. Ennek következtében azt érzik, nem elég fontosak érzéseik a szüleik számára,ίgy szüleik nem veszik őket eléggé komolyan. E a gondolatok további negatίv érzésekhez vezethetnek önmagukkal szemben.

Ebben a zűrzavarban és kommunikációs gátoltságban nagyon fontos eszköz lehet a szülők számára annak a képességnek az elsajátίtása, mely javίtja a szülő-gyerek kapcsolatot, és elősegίti azt, hogy a gyerekek megbίzzanak szüleikben. Ez a képesség az „értő figyelem”képessége. Az értő figyelem során a szülő a gyerekre helyezi a hangsúlyt azért, hogy minél jobban megérthesse őt, ugyanakkor igyekszik visszajelezni azt, amit megértett a gyerek mondanivalójából. Az értő figyelem során a szülő empatikusan meghallgatja gyerekét és közben nem próbál tanácsokat osztogatni neki, vagy utasítgatni őt. Hagyja, hogy a gyerek saját maga találja meg saját megoldását a problémájára azáltal, hogy megosztja azt szüleivel. Ez hozzásegíti gyerekét az önállósodásához, ugyanakkor növeli önbizalmát és önértékelését. Végül pedig egy empatikus és bensőséges kapcsolat kialakulásához vezet a gyerek és a szülő között. Ehhez a magatartáshoz szükséges az, hogy a szülő őszintén akarja meghallgatni gyerekét, és ne legyen türelmetlen vele szemben. Ha erre nincs ideje, akkor alkalmasabb ezt megmondani neki, és későbbre tolni az eseményt. A szülőnek őszintén kell akarnia segíteni gyerekén. Fontos, hogy a szülő a gyerekére különálló személyként tekintsen, akinek megvannak a saját érzései és véleményei bizonyos dolgokról. Bíznia kell abban, hogy a gyerek képes lesz megoldani és feldolgozni negatív, vagy romboló érzéseit és problémáit. El kell fogadnia azt, hogy az érzések csak átmenetiek és nem állandóak, így képes lesz arra, hogy őszintén elfogadja a gyerek érzéseit.

Az értő figyelem megköveteli azt, hogy a szülő belehelyezze magát a gyerek világába, és az ő szemével lássa és érezze annak vonulatait. Ennek következtében azonban a szülő nézőpontja gyakran megváltozik, átalakul, ami rugalmasságot követel meg a szülő részéről. Ez a rugalmasság szinte mindig pozitív hatással van a gyerekekre, ami szüleikhez vonzza őket.

Úgy gondolom, hogy azok a szülők, akik komolyan érdeklődnek serdülő gyerekük életének alakulása iránt, azoknak nem okozhat nehézséget értő figyelemmel végig kίsérni életútjukat a felnőtté válás bekövetkeztéig, ahogy utána sem.

 Száva Csilla