Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


A szocializálódás jelentősége a családban

2017.03.14

 

 A szocializáció a társadalomba való beilleszkedés folyamata, melynek során a személy megismerve önmagát és környezetét, elsajátítja az együttélés szabályait, miközben megtanulja indulatait megszelídíteni, és az emberi viselkedésformákat elsajátítani. A szocializáció tehát lélektani szempontból egy személyiségfejlődés. Ahhoz, hogy a kisgyerek képes legyen felnőtt korára a veleszületett adottságai által kiteljesedni, és önálló életet élni, meg kell tanulnia együtt élni közvetlen környezetével, amibe éppen került. Az önmegvalósίtás emberi együttéléshez kötött. Kapcsolataink fontos értékeket hordoznak számunkra, és olyan tapasztalatokban részesίtenek minket, melyek által megélhetjük a személyesség és a kölcsönösség elvét. Kapcsolatainkat érzelmek szövik át, ezért ezekben számunkra nincs közömbös történés. A közvetlen családban a gyerekek a kölcsönösség elvét kell elsajátίtsák, hogy kapcsolataikban érvényre juttathassák azt.

A gyermekkori szocializáció a személyes én kibontakozásával a családban kezdődik el, melynek legfontosabb szereplője az anya.  Az óvoda és iskola során növekszik a szociális tér, és a családon kívülre helyeződik, ίgy a kortárscsoport jelentősége fokozódik. A nyelv a kommunikáció legfőbb eszköze. Amikor a kisgyerekek képessé válnak arra, hogy megértsék társaikat, akkor képessé válnak az alkalmazkodásra is. A játék során a sajátos eszközhasználat elkülönίti a gyereket társaitól, és ezáltal nemcsak egyediségét tapasztalja meg, hanem kreativitása is fejlődik.  A munka a komoly játékokból születik, ahol a gyerek megtapasztalja a tevékenység fontosságát és értékét. Ezek a tevékenységek segίtik a tinédzsert a tevékenységi siker és a szociális elismerés megélésének hozzájutásához.  Az emberi tanulásmódok és tevékenységminták milyensége ίgy nagy hatással van a szocializáció alakulására.

A gyerekek magatartásának mindig egy élettörténete van, és ez az élettörténet sokmindenre rámutat a gyerek közvetlen környezetéből.  Tükrözi a család világát, és a gyerek viszonyát szüleihez, testvéreihez és környezetéhez egyránt, ami nemcsak alakίtja megnyilvánulásait, hanem a legrosszabb esetben személyiségzavarokhoz is vezethet. Ezek a folyamatok sokmindent elárulnak a személyiségzavarok kialakulásának okairól, többek között azt is, hogy a személyiségzavarok nem örökletes tényezők következményei, hanem a társas fejlődésünk során megélt tapasztalatok eredménye. A család tehát az a közeg, ami segίteni, vagy gátolni tudja a gyerek sikeres, vagy sikertelen szocializálódását az óvodában, az iskolában, a kortárskapcsolatokon belül, vagy akár a munkahelyen egyaránt.

Több tényező is van a családon belül, amelyek hozzájárulnak a gyerekek rendetlen szocializálódási folyamatainak kialakulásához. A serdülőkor fejlődését megzavarhatja a „szétesett”család, ahol az anya egyedül neveli gyerekét, és életét a gyermeknek szenteli. Vannak helyzetek, amikor a magára maradt szülő egy új kapcsolatba lép és a gyereknek nehezen sikerül beilleszkednie az új családba. A legszélsőségesebb helyzetekben a szétesettség magának az otthonnak a létformája és a szülő nem képes stabil kapcsolat kialakítására. Az izolált családok szintén rontják a serdülők fejlődését, mivel elszigeteltségükben nem adnak példát a gyerekeknek a kapcsolatok kialakítására. Az izoláltságot az egyik szülő tartós betegsége is létrehozhatja, ha ez nem a kapcsolatok szálainak megerősödésével, hanem elhanyagolásával jár. 

Ezek a családok azt közvetítik a gyerekeknek, hogy a világ veszélyes.

A szülőkben a gyerekek serdülése többféle hozzáállást is kiválthat, de a szélsőségesebb családokban gyakran nem tudják megfelelő módon kezelni ezeket a helyzeteket. A függetlenedésre reagálhatnak úgy, hogy minden áron magukhoz akarják láncolni őket. Ennek a hozzáállásnak másik véglete az, amikor túlságosan sürgetik önállósodásukat. Vannak esetek, amikor elengedik őket ugyan, de elvárják tőlük azt, hogy gyerekeik képviseljék és váltsák valóra a szülők ambícióit.

A család egyik fő jellemzője mégis az, hogy mennyire működik nyitott, vagy zárt rendszerként. A zárt családok esetében a szülőknek többnyire nincs kapcsolatuk a külvilággal, saját életcéljaikról nagyrészt már lemondtak, és baráti, társasági kapcsolataik meglazultak. A gyerekek önállósodása kétségbe ejtheti az ilyen családokat, mert katasztrófaként élhetik meg ezt a jelenséget. A serdülő nagyobb szabadságra vágyik, de a szülők nem adják ki könnyen kezükből a kontrollt, és ellenőrzővé, gyanakvóvá válnak gyerekeikkel szemben. A gyerekek megpróbálják védeni titkaikat és megőrizni függetlenségüket. Ez serdülőkori válságot idézhet elő, szorongóvá, lázadóvá formálva a gyerekeket. 

A serdülők ebben a korban kockázatvállalókká válnak a szabályokkal szemben, és szüleikre hagyják az aggódást. Nagyon sok házasság megy tönkre éppen ebben az időszakban, amikor a serdülők függetlenedni kezdenek. Ilyenkor a szülőknek szembe kell nézniük egymással és azokkal a felgyülemlett konfliktusokkal, melyeket már évek óta hurcoltak magukkal. Ha kettőjük kapcsolatát csak a gyerek tartotta össze, akkor nagy valószinűséggel meginog, vagy tönkremegy ez a kapcsolat. Az anyák ekkor rádöbbennek arra, hogy milyen sokat fektettek bele gyerekeik életébe, és mennyi mindenről lemondtak értük (vágyaikról, kapcsolataikról) miközben kiüresedett az életük. Az apák rájönnek arra, hogy a család gazdasági fenntartása távol tartotta őket családjuktól, ami időközben megromlott. A középkorú szülők ilyenkor újraértékelik életcéljaikat, és a serdülőkéhez hasonló kérdéseket tesznek fel önmaguknak.

A család akkor járul hozzá megfelelő módon a serdülőkorban lévő gyerekek egészséges fejlődéséhez, ha félig nyitott és félig zárt rendszerként képes működni, védelmet és biztonságot nyújtva a gyerekeknek, másrészt engedve, hogy a külső hatások beáramolhassanak a családba.

Száva Csilla