Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Szavak

2015.09.29

 

Nem túl nagydolog. Ez az írás is szavakból áll össze. Egymás után rakosgatott szavak, amiket összeolvasva okosabbak leszünk… vagy nem. Szerencsések vagyunk, a magyar nyelvel. A nyelv ékesszólói, az irodalom művelői bámulatosabbnál bámulatosabb módon és eszközzel onthatják magukból a frázisokat, hogy felszínre hozzák és megcsillogtathassák, azt a bizonyos írói vénát. Két módozat létezik arra, hogy a szívünk legmélyebb pontjáig átérezzük a szavak jelentését: egy szerencsés és egy kevésbé szerencsés. A szerencsés, amikor az irodalomba temetkezünk, és a vénáinkba ömlesztjük, mindazt, amit a könyvek lapjain olvashatunk. A másik kevésbé szerencsés dolog, amikor a bőrünkön tapasztaljuk, hogy milyen veszélyes fegyver a szó, amikor dühből és elkeseredésből használják azokat.

Nem hiába mondják, hogy az ember elveszti az eszét, ha dühös. A szavak, amik máskor olyan szépen simulnak az emberek ajkára és olyan gördülékenyen folynak le onnan, hirtelen, drasztikus módon a használó ellen fordulnak és áthidalhatatlan szakadékot képesek létrehozni két ember között. Olyat, amit sajnos már szavakkal nem lehet helyrehozni. Hiába bánjuk mélységesen. Az nem segít.

Az ember, társas lény- mondjuk ezt, oly nagy hozzáértéssel. És valóban. Ezért vannak a szavak, hogy kifejezésre jussanak a bennünk rejlő érzelmek és gondolatok. Hogy leírjuk a körülöttünk lévő világot, hogy segítséget kérjünk és nyújtsunk, hogy ismerkedjünk és elbúcsúzzunk, vagy, hogy szerelmet valljunk. A hétköznapi beszélgetésekben, diskurzusokban nem érezhető az, amit olyan alkalmakkor tapasztalunk meg, mint a veszekedések pillanata, vagy épp a felhőtlen boldogság egy vallomás miatt. A mai társadalmunk, azonban most már nem beszél annyit, vagy legalábbis nem úgy, ahogy régen. Most nem a nyelvváltozásokra gondolok főképp, hanem arra, hogy nagyon könnyen dobálózunk a nagy szavakkal és nem gondoljuk meg kétszer, hogy mit mondunk ki vagy milyen körülmények között. Arról meg szó se essen, hogy mennyire lecsökkent a szemtől szembeni beszélgetések értéke. Most már nem megyünk oda a kiszemeltünkhöz, hanem ‘’ráírunk” a Facebookon… Kényelmesebb megoldás ez tény, de vajon célravezető? Szerintem nem. Azt mindenki tudja, hogy mi a hátránya, az, olyan beszélgetésnek, ahol nem láthatjuk egymás arcát, vagy legalább nem halljuk egymás hangját. De ez csak az egyik probléma. Elhidegülünk egymástól. Vajon valamikor lesz randi, ahol a felek nem is találkoznak egymással???

A szavak a kommunikáció alapjai. De nem csak arra képesek, hogy megértessenek velünk dolgokat, hanem arra is, hogy elborzadjunk rajtuk egy olyan okból, amit magunk sem értünk, vagy, hogy gyönyörűséget leljünk benne. Ezt a két dolgot példázni is szeretném:

„Alvó szegek a jéghideg homokban. 
Plakátmagányban ázó éjjelek. 
Égve hagytad a folyosón a villanyt. 
Ma ontják véremet.”

Pilinszky János, Négysoros. Tipikus példája annak, amikor a szavak borzongást keltenek az önmaguk csupasz valósága miatt. Ilyenkor az olvasó feltesz néhány kérdést. Miért vannak a szegek a homokban? Ki hagyta égve a folyosón a villanyt, és miért? Figyelmeztetni akart, vagy elhagyott? Borzongató, főleg azért mert a szavak ebben az esetben nagyon egyszerűek, nincsenek bonyolult “stílek” és mégis, nem igazán értjük…

És lett pompás agancsú háziállat,

vadász-szívekbe dobbantó remek,

s csudálva nézte, rajta mit csudálnak

csudálkozó kiránduló-szemek...”

Áprily Lajos, Az irisórai szarvas. Ez a szakasz klasszikus példája a gyönyörű költői frázisoknak. Szinte az egész szakasz ilyen és mégis, pontosan tudjuk mit jelent. Tudjuk, hogy a költő a szarvashoz méltatlan környezetre gondol és arra, hogy mivé lett a gyönyörű állat, azért, mert a borjak közt nőtt fel.

Szavak. Érdekes dolog. Jó dolog játszani velük, de azért nem árt vigyázni, hogy mit teszünk, mert ahogyan a fenti példák és mutatják: gyönyörködtet és elborzaszt, és nem kell ahhoz költőnek lenni, tehát vigyázzunk a szavainkra.

Opra Tímea