Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Októberi végi karácsony-beszámoló egy könyvbemutatóról

2017.02.16

 

Bátran kijelenthetem, a sors nagyon nem akarta, hogy odaérjek. De mint utóbb kiderült, én jobban akartam az igent, mint ő a nemet. Székely leány nem piskóta… még akkor sem, ha Temesvárra költözött.                              

Öt éve már, hogy Annát megismertem. Beteg kislány volt egy gazdag családból, szerető szülőkkel, orvosoktól kapott édességgel és sok-sok hittel. Leukémiás. Súlyos szó, nyolcadikos koromban talán fel sem fogtam, valójában mennyire az. De megszületett Anna története. Először bennem, s később mese formájában is.           

Anyukám e-mailt kapott: van egy vagány karácsonyi fogalmazásverseny, téma: Az én ajándékom Jézus számára. Kérdés: Akarok-e részt venni rajta? Válasz: Naná! Nem kellett sokat gondolkodni, jött az ötlet, majd a történet is, beküldtük, s karácsony előtt néhány nappal kedves meglepetésben volt részünk: a fogalmazásommal első helyezett lettem. Ám itt még nem ér véget Anna története. A tavalyi év elején értesítettek arról, hogy a mesém, sok más díjazott alkotással karöltve, könyv formájában is meg fog jelenni. Nagy volt az öröm és a meglepődöttség Sándorék háza táján, hiszen olyan régen volt már, el is felejtettem, hogy hívták a kislányt, hogyan sikerült meggyógyulnia, milyen ajándékot kapott karácsonyra, s milyet adott ő.

A bemutató október végén volt, kicsivel több, mint egy hónapja. Eddigi életem egyik legkalandosabb hétvégéje volt, az biztos. Főként azért, mert minden utamba kerülő problémával egyedül kellett megbirkózzak.

A bemutató Nagyváradon volt, pénteki nap, este hat óra.

Első lépés: én Temesváron vagyok, a szüleim otthon. Nem valószínű, hogy ők el tudnak jönni, de nekem nem lehetetlen távolság. Oké, írtam a szervezőnek, hogy ott leszek.

Második lépés: aznap van négy matekom, nem igen akarnék lemaradni róla, ezért csak pénteken tudok indulni… de mivel?

Harmadik lépés: Egykor indul egy busz, akkor csak a művészettöriről kell elpárologjak, és hatra valószínűleg odaérek.

Első probléma: a busz tele, nekem meg nincs foglalásom. A következő busszal nem érek oda időben, a vonat meg öt perccel ezelőtt indult el. Mit lehet tenni ilyenkor?

Negyedik lépés: Stoppoljunk!  – anyuka ki fog akadni, de ha egyszer megígértem, hogy ott leszek, akkor ott is leszek.

Ötödik lépés: az autó, amit találtam, a szomszéd faluból indul egy óra múlva…

Második probléma: a taxi Újszentesig annyiba kerül, mint a vonat Nagyváradig… oda-vissza. Áucs.

Hatodik lépés: Végre úton Nagyvárad felé, de már tutira nem érek oda időben…

Hetedik lépés: Megérkeztem a városba, már csak a bemutató helyszínére kellene eljutni.

Egy-két telefon, húsz perc késés, és ott vagyok, megérkeztem, juhéé!  Sok gratuláció… magamnak. Ez azért nem volt semmi.

A bemutató gyönyörű volt. Az egyetem kezdete óta az első alkalom, hogy magyar emberek között lehettem. Gyertyák, karácsonyi dalok, meleg tea, csupa szív emberek. Október végi karácsony. Egy egyetemista, akinek karjába belekapaszkodtak gyerekkori emlékei s visszahúzták magukhoz, és én ezért olyan nagyon hálás vagyok nekik.

Az éjszakát a verseny szervezőjénél és szüleinél töltöttem. Több hét óta először ettem olyan vacsorát, amit nem én főztem és feküdtem le úgy, hogy nem azon gondolkodtam, mikor mostam ki utoljára az ágyneműmet…Mennyei érzés volt. Valaki újra gondoskodik rólam és nem csak 500 km távolságból.

Másnap városnézés, búcsúzkodás a viszontlátás reményében, felszállás a vonatra, elindulás… Kétszer akkora csomaggal, mint amekkorával érkeztem. Igen, mert mindenből csak egy „kicsit” pakoltak: alma, tea, kalács, töltött káposzta, minden, ami szem-szájnak ingere.

Könnyebb lett-e volna Temesváron maradni? Igen, sokkal könnyebb és egyszerűbb. Megérte-e elmenni? Nagyon sajnáltam volna, ha nem teszem. Megbántam-e, hogy másnap éjfélig rajzoltam, mert hétfőn leadás volt? Nem, egy percig sem. Ez a hétvége tele volt meglepetésekkel, kalandokkal, gyerekkori képekkel, karácsonyi illatokkal, és olyan édes emberekkel, akár a mézes puszedli.

Mindenért hálás vagyok. Úgy a lentieknek, mint a Fentieknek.

U.I.: Öt év elteltével újraolvasva a mesémet, rájöttem egy fontos dologra: a gyerekek naivak. Mégis mit jelentsen az, hogy a műtét ötlete és megvalósítása között csupán négy nap telt el? Hogy lehet, hogy az anya egyedül dönt kislánya sorsáról anélkül, hogy a férjét belevonná? Mi az, hogy egy bonyolult műtéten átesett kislány kórtermébe csak úgy bevisznek egy élő fenyőfát, amikor igazság szerint még látogatót is alig fogadhatna a fertőzés veszélye miatt? Hogy mi az? Igen, első sorban naivitást. Ami nélkül nem is igazi és boldog egy gyerekkor. De ugyanakkor csoda is. Ezek a dolgok mind-mind kisebb és nagyobb csodák. Olyan csodák, amelyeket nem szabad elveszítenünk éveink során. Olyan csodák, amelyekre felnőttként is szükségünk van. Olyan csodák, amelyek boldogabbá tudnak tenni egy embert. Olyan csodák, amelyekkel nagyon boldog és áldott karácsonyt kívánok mindenkinek!

Legyen az idei csodásabb, mint az eddigiek. S elég, ha minden évben ezt kívánjuk, nem de?

Sándor Rebeka