Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Nehéz fiatalnak lenni

2014.08.11

 

Múltkor, ahogy az utcán mentem, magam sem tudom, miért, váratlanul a következő mondatot intéztem magamhoz: „Nem könnyű felnőttnek lenni, de egy jó biztos van benne: nem kell iskolába járni.” Lehet, hogy gyermekes voltam, de őszinte.

Mert túl a tréfán: nehéz, nagyon nehéz fiatalnak lenni, talán a legnehezebb dolog a világon. Én ezt már gyermekkoromban is tudtam, s egész határozott képem volt arról, hogy a fiatalság, sőt a férfikor után az öregség világos ablak, derűs menedék a zavaros sötétben. Gyermekkorukban, gondolom, ezt a legtöbben tudják, csak később elfelejtik. A gyerekek szinte kivétel nélkül vonzódnak az öregekhez, az ő csendjükben, nyugalmukban érzik igazán biztonságban magukat. Később viszont bizonyos mellőzést, közönyt, sőt az öregektől való idegenkedést láthatunk a fiatalokban. Megérkeztek az élet legnehezebb szakaszába.

Németh László egyik beszélgetésünk során (vagy tizenöt évvel ezelőtt, amikor még én is nagyon fiatal voltam) azt mondotta egy szép hasonlattal, hogy fiatalnak lenni annyi, mint sötét, föld alatti folyosón szaladni. Határtalan ambíció bennünk – s csomó kötés, akadály a világban. Innét, hogy a fiatalok oly könnyen szereznek sebeket. Hogy nem tudnak kilátni a világból.

A gyermekeket még nem lepi el a dolgok sűrűje, az öregeket már nem. Ami a kettő között van, az az élet erdeje. Szép, de fájdalmas erdő, s közepében a legkönnyebb eltévednünk. Ez magyarázza a fiatalkori öngyilkosságokat is: hogy egy fiatal az élettől nem látja az életet, s ha megszorul, magát az életet hibáztatja, magát az életet kívánja eldobni magától. Tévelygésével azonosítja az erdőt. Persze a fiatalság szépséget, rugalmasságot, frissességet, tetterőt jelent elsősorban – de nem ingyen. A vágyak hevessége, a fűtőanyag túlsága belül, a fiatal szívben gyakran fonákjára fordul, s éppen az ellenkezőjét jelenti: fájdalmat és ürességet.

Ha a drámairodalmat nézzük, a legtöbb hős (Hamlettől Raszkolnyikovig) fiatalember. Hamlet nagy monológja, a „Lenni, vagy nem lenni”, el se képzelhető egy gyermek vagy egy öregember szájában. Fiatalnak lenni egy kissé annyit tesz, mint drámai hőssé válni. Elbúcsúzni a szülőktől, a kisebb testvérektől – és előrejönni a színpad közepére.

A „hősnek” e pillanattól kezdve csak két lehetősége van: megfutamodni, – vagy pedig legyőzni a drámát!

Egy biztos: a fiatalok – épp „drámai helyzetük és vérmérsékletük” miatt – rengeteg segítséget kaptak és kapnak a művészetekből. Az életben ugyanis az idősebb nemzedék – védekezésből és jóindulatból – hajlamos megmerevedni velük szemben, kihűlt sémákkal példálózni abban a hitben, hogy a szép szobrok megnyugtatják e lázas élőket.

Pedig a generációk közt is ugyanannak a mélyen őszinte kapcsolatnak kellene kialakulnia, mint amilyen a művész és közönsége között, ahogy ugyanabban a láncban egyik hegymászó emeli a másikat. Ahogy a „nagy öregek”, akik fölülmúlták „drámájukat”: a generációk egész sorát emelik át a szakadékon a tetőre.

 Pilinszky János (Új Ember, 1963. február 10.)