Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Múlt a jelen görbe tükrében

2017.03.14


 

 Legalábbis nagyrészt igen. Viszont szerintem a 21. század felgyorsult napjaiban arra egyikünk sem gondol, hogy bizony mindez a múltban is létező jelenség volt.

Na persze nem úgy, hogy fogta magát a legény, keresett egy jó lehetőséget az interneten, aztán elintézve pár papírt, összecsomagolt s máris ott volt egy vagy maximum két nap alatt külföldön és teljes erőbedobással dolgozott. Persze ez egy nagyon lesarkított leírása annak, ami ma zajlik a fiatalok körében, de a mai világ lényege benne van.

Régebb, amikor nagyszüleink elérték azt az életkort, amitől kezdve hasznos részei lettek a közösségnek, a családnak, hisz már sok mindenben segítségére lehettek szüleiknek, bizony-bizony nekik is össze kellett szedniük kis batyujukat s felülve a gőzösre több kilométert utazzanak. Igen, mert mentek „szógálni”. Legénykék s leánykák egyaránt. Nem lehetett itthon pusztítani azt a szűkös kenyeret. Főleg nem télen, amikor alig akadt munka. Persze, nyárra, „dologüdőre” haza voltak parancsolva, sok volt mezei munka, az asszon munkáról nem is beszélve.

Abból, amiket nekem meséltek, higgyék el, nekik sem volt könnyű. Ahogyan ma sem az. Fizetségként akkor meg kellett elégedjenek a legtöbben azokkal a készségekkel, amiket elsajátítottak és az élelemmel meg azzal, hogy volt fedél a fejük felett. Természetesen kivételek mindig kerültek s volt, hogy egy szerszámot, egy vég gyolcsot vagy valami hasonló jelképes dolgot is kaptak a munkáért. Cserébe eltűrték a gazdasszony keményen nevelő szavait, mikor először kézbe véve a szenes vasalót nem csak a kezét, de még a ruhát is kiégette a leány. Máskor meg ott volt a parancsoló gazda, akinek nem volt elég habos a kávé, hogy ennél rosszabb eseteket ne említsek. Volt, hogy megalázták őket, de közben tanultak. A lányok megtanulták mindazt, amit asszonyként tudniuk kellett, de édesanyjuknak nem tellet rá az idejéből vagy a lehetőségéből, hogy megtanítsa nekik. A legények mesterséget tanultak, hazatérve pedig azt hasznosították. Székelyként helyt álltak. Akárcsak ma. Becsülettel elvégezték a munkát, majd hazatértek szülőfalujukba. Húzta a szívük, akkor is. Most is. A távolság ma már nagyobb, hisz felgyorsult a világ, mondják. Viszont ha megállunk a nagy rohanás közepette és visszatekintünk egy pillanatra a jelen görbe tükrén át, megláthatjuk a múltban „távol” az otthon melegétől, kitartással dolgozó nagyszüleinket, talán dédszüleinket. Más lett a jelen, de mégis ugyanaz. Példaként kell álljon előttünk és a rohanó világban sem szabad elfelejteni, hogy honnan jöttünk. Hova tartozunk.                                       

 Sándor Jácinta