Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Fakanál mellé diploma

2017.03.14

 

 

  A XX. században a higiénia és az egészségügy fejlődése,  a fogamzásgátlás terjedése és a sok technikai újítás, mely kihatott a háztartásokra is, hozzásegítette a nőket a munkavállaláshoz, bár még mindig jelen volt az a beidegződés, hogy a férfi a családfenntartó, a nőnek „csak” jövedelemkiegészítő szerepe van. A nők kereső tevékenysége fokozatosan vált elfogadottá, a kor nőideálja azonban még mindig a családjáért élő, háztartást vezető, otthon nyugalmát fenntartó nő volt. Ma már természetes, hogy a nők és férfiak megosztják a családfenntartás terheit, sőt, néha még arra is hajlamosak vagyunk, hogy megszóljuk azt, aki nem dolgozik.

Na de mit csináltak a nők, azokban az időkben, amikor még nem dolgoztak? Vajon tényleg nem dolgoztak? Becsavarták a hajukat, uborkát tettek a szemeikre és nézték, ahogy gyermekeik maguktól szobatiszta, járó, beszélő, boldog, intelligens fiatalokká cseperedtek, nézték, ahogy a konyha öntisztító üzemmódban tevékenykedett, és a csirkéből varázsütésre húsleves lett? Háztartásbeli. Feladata a háztartás vezetése és a gyermekek nevelése. Elvégzi a lakással, udvarral kapcsolatos teendőket, főz, megterít, mos, vasal, varr, takarít, rendet rak, vizet hord, tüzel, bevásárol.  Ezt a fajta egész napos fáradtságos munkavégzést a mai társadalom nem tekinti munkának. Nem jár érte fizetség, nincs munkakönyv, nincs nyugdíj. Talán néhány köszönöm, és ígéret: többé nem jövök be sáros lábbal a szobába, nem kávézom össze az abroszt reggeli után, elteszem a ruháim, ha átöltözök. Ennyi.

A témám kigondolása és az interjúk elkészítése közben úgy gondoltam, hallok majd drámai helyzetekről, nagy igazságtalanságokról, hátrányos megkülönböztetések soráról, de amivel szembe találtam magam, az kevésbé volt drasztikus. Nagyjából 20-30 évvel késtem le azokat az időket, amikor a dolgozó nők még csodabogarak voltak egy falu életében, az emberek furcsállták, hogy az otthoni dolgokat, gondokat megkétszerezve még egy terhet vesznek a nyakukba, hogy kiegészítsék párjuk keresetét, ne adj’ Isten egyedül tartsák el a családot.

Volt szerencsém beszélgetni, hol egy tea, hogy egy kis sütemény mellett olyan nénikkel, akik átlépve a falu határait, és talán néha- néha saját korlátaikat is elmentek, szerencsét próbáltak, megbirkóztak a továbbtanulás nehézségeivel, élvezték annak szépségeit, és kiválasztottak maguknak egy hivatást, melyben 30-40 évig becsületesen dolgoztak, tettek saját, és mások javára is.

Az első néni, akivel egy mentatea mellett órákig beszélgetünk, Marosvásárhelyen végzett Egészségügyi technikumot. Az volt minden álma, hogy gyermekorvos legyen, szerette a gyerekeket, és kihívásnak tartotta, hogy ők nem tudnak beszélni, nem tudják elmondani, hol, mi és mennyire fáj, éppen ezért nagy figyelem és tudás kell ahhoz, hogy az ember rájöjjön, hol lehet a probléma. El is ment Kolozsvárra felvételizni, és nagyon kicsin múlott, hogy nem vették fel. Nővérként olgozott Magyarfülpösön, Palotailván, Domokoson, majd végül a Közegészségügyi Hivatalnál.

A második néni nem ment Kolozsvárra. Kolozsvárról jöttek érte, méghozzá a balettintézetből. Tehetséges volt tornából, így őt is kiválasztották, de sajnos a nagyszülők nem támogatták vágyait, így Domokoson kellett maradnia. Aktívan részt vett, vesz a falu közösségi életében.

A következő néni elvégezte a Szövetkezet által szervezett könyvelői tanfolyamot, melynek három hónapját Szebenben, hármat pedig Sepsiszentgyörgyön tartottak. A tanfolyam után hét 

hónapig Gyimesben, majd egy egészen kicsivel több ideig, 30 évig dolgozott Domokoson a Szövetkezetnél, mint tisztviselő. Feladata a könyvelés volt, természetesen számológép nélkül.

A negyedik néni Kézdivásárhelyen tanult a tanítóképzőben. 78 évesen ma is él két osztálytársa, akivel tartják a kapcsolatot. Ösztöndíjasként végzett, másképp nem is lett volna lehetősége továbbtanulni, mivel édesapja már nem élt, és a háború utáni években nem volt kereset a családban. Amikor elvégezte az iskolát, épp tanítóhiány volt, s szerencsére Domokoson is szükség volt egy óvó nénire, így itthon tudott maradni özvegy, beteg édesanyja mellett.

Az ötödik néni egy évet Kolozsváron tanult a nyelvészeten, orosz-magyar szakon, de a félév környékén – ahogy ő fogalmazott - összement a tej a románokkal s az oroszokkal, felfordult a világ, megszüntették az orosz szakot, ez után román-magyar szak lett belőle. A változás hatással volt az év végi átlagra is, ami már nem volt elég ahhoz, hogy ösztöndíjasként tanulhasson, így hazajött, és Balánon dolgozott 35 éven át a tervezői irodában. Regisztert vezetett, irodai munkát végzett.

A hatodik néni Sepsiszentgyörgyön tanult. Habár óvó néni szeretett volna lenni, szülei hatására mégis kereskedelmi könyvelés szakra ment, viszont ezt soha nem szerette. Arra a kérdésemre, hogy könnyen kapott-e munkahelyet, egyértelmű igennel válaszolt: „adták a kezünkbe a diplomát, s adták a kezünkbe az útlevelet, hogy te ide mész, itt fogsz dolgozni”. Az iskola után a gyimesközéploki Szövetkezethez helyezték, ahol másfél évet töltött el, majd Domokosra került az egészségügyhöz. Először papírmunkát végzett, ő osztotta el a fizetéseket, kicsit később már a betegápolásban is részt vett: injekciózott, lelátogatta a csecsemőket és a kismamákat.

Csupán egy néni maradt hátra. Édesapja nagyon szeretett olvasni, nagy valószínűséggel ő is hatással volt arra, hogy elvégezte Marosvásárhelyen a Pedagógia Főiskola három évét, és később magyar-történelem szakos tanár lett belőle. 2-3 évig Balánon, ezután egészen nyugdíjas koráig Domokoson tanított eleinte történelmet is, később már csak magyart. Egy tanár számára sikerélmény, ha látja, a tanítványai jól haladnak. Nem szerette a protekciózást, az iskolában nem volt se szomszéd, se rokon: tanuló volt. A tanárnő elmondása szerint régen sokkal többet kellett foglalkozni a gyerekekkel, mint most.

 Választ kaptam-e a kérdéseimre? Persze. Van-e még kérdésem? Hát hogyne! Hisz a tudásvágy, a kíváncsiság, az érdeklődés mind természeti hajtóerőkként élnek bennünk. Lehet, hogy időigényes volt a munka, és a projekt nélkül kevesebb hátra maradt epizód lenne a sorozatomból, de annyira szeretem, hogy az utóbbi hónapokban a szabadidőmet olyan dologgal töltöttem, amit valóban élveztem és még az eredményét is látom. Őszinte hálával tartozom azoknak a néniknek, akik idejükből szántak rám egy-két órát. Volt eset, hogy a zakuszka égett majdnem oda miattam, vagy a nyolcórai időpontra értem oda fél tízkor. Akárhogy is legyen, nagyon sokat tanultam, sokszor meglepődtem, és nem egyszer mosolyogtam annyit, hogy a végére már az arcom is fájt.

Egyszer volt, hol nem volt, kezdődnek a mesék valahogy így, mondjuk egy messzi, messzi tájon, valahol ott, ahová vágyni még érdemes. Ezért is végződhetnek úgy megannyiszor, hogy ha nem hiszitek, hát járjatok utána. Nem csak a mesék, az élettörténetek is ilyen keretbe írhatók. Vagy mégsem? Talán az élettörténetek egyszer valóban mesévé válnak?                           Sándor Rebeka