Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Egy szálat….

2015.02.16

 

Egy szálat húszezerszer hurkolt -fordított önmagába- két (nem ugyanazon emberhez tartozó) kéz, egy pár kötőtűvel.

Tömegszürke? Kopottkék? Egyik se. Olyan színe van, mint a hónak, amiről múlt éjjel álmodtam. Behullott a szobába, pedig szentül hittem, hogy nyár van. Ott álltam, a csendfehér semmiben, az ajtót kerestem, hogy elinduljak felé, de nem volt. A hó sötétebb lett körülöttem, egyre közelített ehhez a színhez. 
Nem fáztam, de arra ébredtem (augusztus tizennyolcadikán reggel hatkor), hogy rettegek a fagyhaláltól. Tea, narancslikőrrel, hogy a nap elinduljon, s a nyárhoz hozzámelegedjek.
Aztán előkerült ez a pulóver. Puha, meleg, szeretem, de lejárt, vagy még nem jött el az ideje. Párszor megázott, olyankor nagyon nehéz volt viselni, s valahogy soha nem volt annyi eszem, hogy levessem, míg megszárad. 

Rontom. Bontom. Legyen, miből zoknit kötni az unokáknak.

János Jakab Blanka