Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


„Köszönjük, jól. Köszönöm, jól.”

2014.11.14

 Szinte mindennap elhagyja ajkunkat a fenti kifejezések valamelyike. Válaszok azon kérdésekre: Hogy vagytok? Hogy vagy? Egyszerű és rövid válasz, utána nem jön több kérdés. Nem vagyunk kíváncsiak arra, ki mitől érzi jól magát, de ha netán azzal válaszolunk, hogy: Köszönöm, nem vagyok valami jól, erre már újabb kérdés következik. Mi a baj, mi történt, csak nem így, csak nem úgy...S ezekre a kérdésekre válaszolhatunk. Ha akarunk, persze. Az érdeklődés lehet őszinte, netán nem őszinte, de jól eshet, ha elmondhatjuk néha, hogy  mi fáj.

Köszönöm, jól vagyok. Van otthonom, gyermekeim, férjem, vannak örömeim, de gondjaim is. Van munkám, vannak terveim, vannak kedves ismerőseim, kollégáim, kedves falustársaim, idősek, fiatalok, gyerekek, kikkel jó szóba elegyedni, vannak szomszédaim, rokonaim.

Köszönöm, jól vagyok, mert el tudom fogadni a nehézségeket is, nem rúgok oda minden gallyhoz, ahogy mondani szokás. Köszönöm, jól vagyok, mert örülni tudok, ha süt a nap, ha esik, ha elolvashatok egy jó könyvet, ha színházba is eljutok, ha fiatal anyukákat látok piciny gyerekükkel, idős, jó kedvű nénit, bácsit, ha hallom, hogy történt valami kedves a faluban.

Köszönöm, nem vagyok jól, mert sok minden fáj (nem fizikailag, lelkileg), vannak dolgok, történések, amiket nehezen tudok elfogadni.

Fáj, ha halottak napján elhagyott, „gazdátlan” sírhalmot látok, ahol sem virág, sem gyertya nincs. (Szoktunk egy pár sírra égő gyertyát tenni.)

Fáj, ha idős emberekkel beszélgetve azt hallom, jobb lenne meghalni, nem ér semmit már ez az élet. Az az élet, amelyet végig gürcöltek, dolgoztak, s most magukra maradtak. Kevéske (400-500 lej) nyugdíjuk alig elég hónapról hónapra.

Fáj hallani, hogy  embertársaink távol a családtól, hazától kell megkeressék kenyerüket, nem panaszkodva, inkább magukat őrölve, belebetegedve, belehalva.

Fáj, hogy tisztes családanyák mennek Magyarországtól Irakig, Izraelig idős embereket gondozni, (sajnos a megélhetés hajtja őket), miközben a mieink egyedül, sokszor betegen, csak a Caritász-os dolgozók által látogatva tengetik napjaikat.

Fáj, ha az ember abba a sorsba jut, hogy szüleiket eltemetvén testvéreit is elveszíti a „vagyon” miatt.

Fáj, hogy kezd megszűnni a szomszédolás, már-már csak tűzesetnél, halálesetnél futnak össze a szomszédok.

Fáj, hogy sokszor győz a rosszindulat, irigység, még meg sem ettük az ételt (pl. tor, végvacsora, mulatságok) s már hibát kapunk benne.

Fáj, hogy még el sem kísértük utolsó útjára a halottat, s már az örökösödést búsuljuk, nem a jó tulajdonságait emlegetjük fel, hanem a rosszakat, folyik a pletyka.

Sok minden fáj még, biztos még másnak is.

Dühös vagyok, mikor hallom, hogy euró milliókat lopnak el mindennap, miközben sokunk 200-250 eurónyi fizetésből kell gyermeket nevelnünk, iskoláztatnunk, számlákat fizessünk. Euróban számolt számlákat balkáni fizetésből.

Szomorú vagyok, mikor látom mivé lett ez az ország. Friss statisztikai adat, hogy a lakosság 40,4 %-a él szegénységben. Ma, 2014-ben, 25 évvel a „változások” után, amikor réges-régen elhangzott, hogy „Sa traiti bine!” Hol és mikor?

Egyre több a cukorbetegségben, szív és érrendszeri betegségben szenvedők száma és egyre több „fiatal” embertársunkat temetjük. Vajon minek a számlájára írható? Egy jóléti társadalomban az embereknek van idejük, kedvük kikapcsolódni, jut pénzük élni.  Mifelénk, hogy is van ez?

Haragszom, ha hallom, nincs is szegénység, csak nagyok az igények. Hát kérdem én, a XXI. században nem természetes az, ha van ez-az a lakásban, ami könnyebbé teszi az életünket? Igaz, van sok fölösleges is. De...

Hiányzik az őszinte, egyenes beszéd lehetősége, "azt mondhatom, amit gondolok" érzése. Még mindig.

De amúgy köszönöm, jól vagyok. Alapjában nem vagyok pesszimista, de ezek a a gondolatok kikivánkoztak belőlem.

Köszönjük, jól vagyunk. Megszoktuk, túléljük, csak higgyék el nem mindegy milyen áron, milyen lelki és testi állapotban, milyen lélekkel.

Köszönöm, jól vagyok, legyenek önök is jól. Őszintén kívánom.

Sándor Edit