Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


VALAMIKOR RÉGES RÉGEN

2014.11.14

A múlt században, mondhatni 1968-ig, egy családban több gyerek is született. Három, négy, hét, tíz, tizenkettő, de volt olyan is, hogy tizennyolc gyerek látta meg a napvilágot ugyanabban a családban.

Sajnos kisgyermekkorban sokan meg haltak, járványok tizedelték soraikat. Többek között a diftéria követelt sok áldozatot, volt, hogy egy családban két gyermeket is temettek egy azon esztendőben.

Az első világháború után, előtt született gyerekek sorsa egyáltalán nem volt könnyű. Dolgozniuk kellett, teheneket, libákat őrizni, segíteni a gazdálkodásban, a háztartásban. „Minden gyermeknek kötelessége volt”, mondta Szőcs Emeri néni.

Ugyancsak ő mesélte, hogy már nagyon fiatalon megtanultak a lányok fonni,  „először csak a szösznek a rosszát adták” oda, később, mikor már megtanultak fonni, jöhetett a kender finomja.

Akkoriban a Miklós Péter vízimalmában őrölt rozslisztből, árpalisztből sütötték a kenyeret. Kislányként székre állva dagasztott, aztán „felhajtotta”a kenyeret és bevetették. Hatot-hetet sütöttek egyszerre, takargatóba csomagolva a padban tartották kenderabrosszal letakarva. Onnan szelték, lehetett két napos, öt napos, nem válogattak.

Iskolába többnyire mezítláb jártak, Emeri néni a felekezetibe.

Naponta vitték a tűzifát, két-három szálat, azzal fűtöttek. „Bezzeg az államiak nem kellett fát vigyenek, nekik volt az iskolában.”

Hárman voltak testvérek. „Hárman egy szandálban felnőttünk, olyan erős munkát végeztek rajta, hogy tartott.”          

Játékra is jutott idejük, többnyire szökdösőkötőztek, malmoztak, kergetőztek, bújócskáztak.

Édességet nem lehetett nagyon kapni. A Krausz Jani bácsi boltjában egy „zsinórszerű, cipőfűzőnél vastagabb ánizs ízű gumicukorféle volt”, „medveszarnak” nevezték. Azt vették banisra, kinek mennyi pénze volt.

A menekülés után cukor nem volt, így a cukorrépát főzték meg, lett belőle egy édes, szirupszerű lé, azzal sütöttek tésztát, azt tették a „kávéba”.

Akkoriban nem lehetett válogatni, ha nem kellett reggelre a gyermeknek az étel, hát megette ebédre.  Azt ették, ami a háztól kitellett.

Kislánykoruktól a lányok szolgálni mentek. Ki közelebb, ki távolabb. Korán meg kellett tanulniuk takarítani, mosni, vasalni, felszolgálni. A fizetség nem volt sok, de abból lett vásárolva a ruha, a szalag, a staférung.

A lányok, ahogy cseperedtek, el-el jártak guzsalyasba, táncba. De nem úgy, ahogy manapság. „Akkor is volt szívük a fiataloknak, de nem ennyire. Emlékszem egyszer haza kísért az uram, fogtuk egymás kezét. Édesanyám meglátott s azt kérdezte: Melyik nem látott, hogy vezettétek egymást?”

Akkoriban minden tízesben tánc volt, guzsalyas, fonó. Főleg télen volt erre idő. Mentek a legények is, orsót loptak, kútbaesőztek.

A bálban, ha egy lány vissza utasította a legényt, akkor az „fuszulykást” húzatott, kipenderítette, így büntette meg a lányt. Kopera volt a muzsikás. Voltak „jó verekedések is”, mindig akadt aki „összetörte a táncot”.

Húshagyatkor élt a szokás, hogy virágot adtak a lányok a legényeknek. A barátoknak pirosat, a szeretőnek fehéret.

Az udvarlás szokás volt, voltak akkor is igaz, nagy szerelmek. De olyan is, hogy a szegény leányt a gazdag legény el nem vehette. Jött a legény apja, hogy ha „megveszik édesanyámék a mellettük lévő kaszálót akkor lesz lakodalom, hanem nem”. Többnyire nem volt miből és az akarat is hiányzott: „nekünk birtokért nincs leány, keress magadhoz valót”, volt a válasz.

Így sokszor, „semmi udvarlás nélkül” mentek férjhez a leányok, aztán éltek sok-sok évet együtt.

Éltek, dolgoztak, gyermeket neveltek, tisztességgel megöregedtek.

Ma már szinte hihetetlen, ami akkoriban volt, ahogy akkoriban volt. Olyan meseszerű, de egyáltalán nem mese, hanem a valóság.

  Sándor Edit