Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Ozsda Erika "Szervusztok, Mókuskák!” - Sós Ágnes, a Szerelempatak rendezője

2014.03.31

 



 

kép megtekintése
Sós Ágnes






































 

kép megtekintése







































 

kép megtekintése







































 

kép megtekintése







































 

kép megtekintése







































 

kép megtekintése

 

 

Sós Ágnes dokumentumfilmjeiben mindig egészen új szemszögből figyeli a világot. Ő mindig eggyel beljebb lép és folyamatosan az intimitás határait súrolja. „Király falvi nagy hegy alatt, folyik a szerelempatak, aki abból vizet iszik, babájától elbúcsúzik”. Ez a népdal adta az ötletet a címhez. Bájos, szívmelengető, néhol szabadszájú alkotás legújabb sikere, a Szerelempatak című munkája, mely az HBO Europe-pal koprodukcióban és a Magyar Nemzeti Filmalap támogatásával készült. A film, melyben idős emberek vágyakozásról, pásztorórákról, házasságról és szerelmi kalandokról mesélnek, már több díjat is kapott. Amszterdamban bekerült a legjobb 16 alkotás közé, a Trieszti Fesztiválon a legjobb dokumentumfilm lett, Zágrábban pedig különdíjat kapott. Azóta kéthetente hívják meg különböző fesztiválokra. INTERJÚ

„Kívánság meg van és tehetség nincsen. S úgy kívánsz, hogy döglesz meg.”

Hogy akadtál rá Dr. Balázs Lajos „Amikor az ember nincs es ezen a világon – paraszti nemi kultúra és nemi erkölcs Csíkszentdomokoson” című könyvére?

Előbb jött a film ötlete és csak hónapokkal később találkoztam Balázs Lajossal. Kezdetben Magyarországon akartam forgatni a filmet. Falusi környezetet kerestem és helyes, nagyon idős embereket. Karaktereket még találtam volna itt, de a környezet nem nyugtatott meg. Nagyon modern Magyarország, nincs már meg az az archaikus, dokumentum - mesevilág, amit én elképzeltem. Barátoknak panaszkodtam, hogy egy generációt késtem, nincs már meg se a környezet, se az öregek, se a beszédstílus, az a szép virágnyelv. Azt mondták: „amiről beszélsz, az talán Erdélyben még megvan”. De Erdély olyan nagy, merre induljak? Az a baj, hogy én mindig a gombhoz keresem a kabátot. Mindig lélekből, fejből jön az ötlet, és sajnos nem újságcikkből vagy konkrétumból indulok ki.
Egy nap vezetés közben - az előző film vágására igyekeztem - azon gondolkodtam, ha most ennek vége, jön a következő munka. De mi legyen az? Törtem a fejem, már azt se tudtam, merre járok, mikor hirtelen beugrott az ötlet, amit utána nem bírok kiverni magamból. Most is így vagyok…
Az ötlet az idős emberek és a testi-lelki szerelem volt. Annyi tapasztalatom már van, hogy tudom, a vidéki emberek humorosak, bájosak és bölcsek. Budapesti vagyok, de állandóan járom az országot, mert imádom a természetet, a falusi öregeket. Ilyenkor mindig leülök idős emberekkel beszélgetni. Gyanítottam, hogy ilyesmiről is szívesen mesélnének, mert őszinték és nincs vesztenivalójuk. Szerte az országban, falvakban mindenféle ismerőst kerestem, hogy tudnának-e segíteni, egy-két öreghez eljuttatni. Így indultam el. Sokszor sikerült megnyitni az öregeket…túl hamar is. Néha a kamera esett ki a kezemből! Azokat a mondatokat nem is mertem beletenni a filmbe, mert nem voltak ízlésesek, túlmentek volna egy határon. De a környezet sem tetszett, mert nem éreztem az archaikus, kicsit népmesei hangulatot. Végül 2011 januárjában úgy jutottam el Erdélybe, hogy Varga Zoltán és a felesége, Lőrincz Beáta néptánc koreográfusok mondták, hogy Csíkszeredába mennek a Hargita Táncegyütteshez és a kocsiban van még hely. Ismerem őket ezer éve, a gyerekeim hozzájuk járnak néptáncra. Megérkeztünk, és én a táncegyüttes vezetőjének és a néptáncosoknak mondogattam, hogy mit szeretnék. Emlékeztek rá, hogy van egy professzor, akinek mintha e témában jelent volna meg könyve. Másnap már találkoztam is Dr. Balázs Lajossal néprajzkutatóval, akinek az utolsó könyve egy évvel azelőtt jelent meg a testi-lelki szerelemről, a gyermekkortól induló erotikától az öregkorig, az „alkonyodó” nemi vágyig. Az egyik "nénimhez" is ő telefonált oda, aki rögtön fogadott is. Ez a szereplő nagyon fontos kapaszkodó volt, az ő segítségével találtam rá a többiekre is. Jártam a falvakat…

Ez nem egy falu története? A filmből nem derül ki, hogy…

…nem szeretek erről beszélni, de neked most elmondom. A film több helyszínen játszódik, de úgy vágtuk össze, mintha egy helyen lenne. Amikor megkérdezik, hogy hol játszódik, mindig azt mondom, hogy egy "világfaluban". Azért nem válaszolok, mert mindegy, hogy hol vettük föl, bárhol játszódhatna. Nem faluhoz kötött, valahol Európában, egy még archaikus világban. Nem akartam a nézőkben lerombolni azt az illúziót se, amit a vágással fölépítettünk. Összevágok - és ezt félek is kimondani – két embert, akik mintha egymás szemébe néznének, de közben 1000 km-re vannak egymástól. Hogy miért vannak kegyes csalások a filmben? Azért, mert megismertem szuper öregeket, és nem tudtam kidobni őket se a szívemből, se a filmből. Tehát vagy kidobom az anyagot, vagy úgy vágom össze, mintha egy helyen lennének. Ez lelkileg nehéz volt, ráadásul, a saját dolgomat is megnehezítettem azzal, hogy nem akartam lemondani róluk. Mennyivel egyszerűbb úgy vágni egy filmet, hogy tényleg egymásra néznek, egymással beszélnek! Picit féltettem a szereplőimet is, de csak a saját környezetüktől. Tudod, a rossz nyelvek, a pletyka… A szereplőknek természetesen megmutattam a filmet és ők vállalják is! A családjuk is gratulált, de azért féltettem az öregeket, emiatt nem beszéltem túl, hogy melyik falu. Miután ők látták, gondoltam, vetítsük le a faluban is, de megelőzött a YouTube. Amint az HBO-n lement a film, abban a pillanatba felnyomták a netre. Úgyhogy eljutott a faluba is, de már többen felhívtak, hogy ott is sikeres.

„ez úgy béjött divatba, mint az evés”

Hogyan tudtad a szereplőidet így megnyitni? Mit mondtál nekik? Messziről indultál el és a téma felé terelgetted őket, vagy azt mondtad, hogy na, kérem, most erről kellene beszélni?

Nem nagyon lehet messziről indulni, mert akkor soha nem érsz oda. Látták a kamerát, tudták, hogy dokumentumfilm készül a hagyományokról, az udvarlásról, a szerelemről, a nászéjszakáról. Sokat nem kellett se magyarázni, se kérdezni, már mondták is… Nem voltam gátlásos.

Ők se.

Mondtam nekik, hogy ez olyan, mint egy néprajzi gyűjtés, de film készül belőle, arccal, képpel, hanggal. Az öregek is tudják, hogy mi a film. Elmondtam a témakört, aztán több se kellett! Persze közben mindenfelé elkalandoztak, de amennyire lehetett, visszatereltem őket.

Miért beszélnek az emberek kamera előtt intim témákról ilyen könnyen?

Nem biztos, hogy ezt a filmet 50 évesekkel meg tudtam volna csinálni. Viszont ezek az öregek már bölcs rálátással szemlélik a világot. Ha meg is szenvedték a testi szerelmet, akkor is bájjal, humorral, öniróniával tekintenek vissza, mert nincs vesztenivalójuk. Ha ők vállalják, akkor nem érdekli őket, hogy a szomszédasszony mit szól hozzá. Egy 80 éves, bölcs öregasszony ezen is felülemelkedik. Aztán az se mindegy, hogy kiket választottam. Ők komoly asszonyok, intelligens emberek.

Mekkora volt a merítésed és hány szereplő maradt a filmben?

Kilencen vannak, de nem sokkal többel próbálkoztam. Három év alatt 50-60 órát vettem fel, ami elég kevés, ahhoz képest, hogy hány száz órát töltöttem ott. Legalább húszszor kimentem. Azért az ember már nagyon disztingvál, hogy mit vegyen fel és mit ne. De már „öreg” vagyok, tudok spórolni. Ki-be kapcsolgatom a kamerát, hogy ne csak menjen, menjen az anyag. Persze sokszor akkor kapcsolom ki, amikor a legjobbat mondják, olyankor magamban dühöngök. Fél óra vagy két hónap múlva kanyarodhatok vissza a témára.

Miért tartottad fontosnak, hogy a természet, a táj, a munka és az évszakváltozások is megjelenjenek a filmben?

Mindegyiknek megvan a maga oka. Az egyik az, hogy a szereplőket el akartam helyezni a környezetben, aminek gyönyörűnek kellett lennie. Ezek az emberek állatokkal, földdel, terményekkel dolgoznak. Tisztelik, szeretik a természetet, a mai napig meghajolnak előtte. A film derűt és életigenlést sugároz, amihez szép mesés hangulatot képzeltem el, amire egyébként biztattak is. A film felét egyedül forgattam. Amikor lett pénz, lett operatőr is. Szakemberek szóltak, figyelmeztettek, hogy elkelne egy kiváló operatőr. Így került a filmbe Lovasi Zoli. A falusi embereknek még van közük az évszakokhoz. Egy városi csak dühöng, ha leesik a hó, és már észre sem veszi, ha az akác éppen virágzik. Hál’ Istennek én már észreveszem. Rengeteg jelkép is van a képekben. Olvastam egy kritikát, ahol azt írták, hogy lehet, hogy a külföldieket érdeklik ezek az archaikus képek, de minket kevésbé. Vagy, hogy ott leül a film - mondják a kicsit kapkodóbb hozzáállásúak. De nem lehet egy filmet végigpoénkodni. Ahhoz, hogy a filmben dráma is legyen, hogy ne csak nevess, hanem sírj is, ahhoz meg kell ágyazni. A filmnek van egyfajta ritmusa, stílusa. Hömpölyög a történet, múlik az élet. A történet körforgását fel kellett építeni.

Azt olvastam, a honlapodon, hogy Te olyan dokumentumfilmes vagy, aki „eggyel beljebb lép. Fogja a kezed, és Te a filmmel együtt szintén beljebb lépsz…”

Az a jó, ha azt érzem, hogy én magam valamire rálátok és így a néző kezét fogva, őt az élet megismerésében eggyel beljebb léptetem. Mit jelent ez? Azt, hogy senkinek sincs se ideje, se energiája arra, hogy az élet számtalan apró részletét, a maga teljes mélységében lássa. Hogy az előző filmjeimet említsem, nem tudsz mindenbe belelátni: a fiatal katolikus pap magánéletébe, a börtönből szabadult emberek hétköznapjaiba, a haldokló asszony utolsó hónapjaiba, a milliárdos üzletemberek gondolataiba, vagy a 90 éves zsidó festőművésznő iszonyú izgalmas életébe. Képtelenség mindenbe belelátni. Még ha valamit látsz is, nem biztos, hogy van lehetőséged abban igazán elmerülni. Tehát mit teszünk mi? Megpróbálunk az élet egy szeletében, amennyire lehet elmélyülni. Addig a pontig, míg azt nem érezzük, hogy nem bírjuk tovább. Akkor vagyok nyugodt, amikor látom, hogy a néző hálás, mert úgy érzi, hogy most valamivel több lett. Erről a filmről azt is el lehet mondani, hogy populáris a téma, a testi szerelem, és jó zaftosakat mondanak a humoros és bájos szereplők. De ez kevés, el kell mélyülni a témában. Nem maradhatsz meg csak a felszínen, az nem elég, hogy odamondanak néhány vicces, jópofa szöveget. Olyan filmet kell csinálni, amit az emberek továbbvisznek magukkal. Őrületes, hogy a nézők milyen hálásak azért, ha maradandó élményt nyújtasz nekik!

Az HBO-nak mi tetszett meg, mit láttak meg ebben a történetben?

Először semmit. Az előző filmem, a Láthatatlan húrok óriási siker volt, rengeteg díjat nyert. Az az HBO Magyarország saját gyártású dokumentumfilmje volt, kizárólagos joggal. A Szerelempatak már hármas koprodukcióban készült. Pénzben a Filmalap és a HBO szállt be, én az a koprodukciós partner vagyok, aki a szellemi tőkét vittem. Ez csak azért érdekes, mert nálam is vannak jogok, és lehet, hogy utólag valami csurran-cseppen is. Erre a filmre az HBO azt mondta, hogy bűbáj, édes, de nem nekik való, mert öregekről szól. Úgyhogy először nem fogadták el, aztán később valamiért visszanyúltak érte. Megbékéltek azzal, hogy idős emberek a szereplők, és bizalmat szavaztak a filmnek.

„Csengőt kötött az ágy aljára…”

A humor forrása az öreg nénik, bácsik huncutsága, a nyelvhasználatuk, a történeteik.

Életemben először kellett a humorral bánnom. De akartam is, a kezdetektől fogva. Már a legelső szinopszisban leírtam, hogy olyan dokumentumfilmet szeretnék készíteni, hogy a néző ajkát ne hagyja el a mosoly. Persze olykor-olykor hagyja el, de remélem akkor éppen sír. Mindenképpen az volt a szándékom, hogy fogjam a néző lelkét. Ma már azt se tudjuk, hogy mi csal könnyet a szemünkbe. A báj és a humor, avagy azok a sorsok, egy letűnt kor emberi drámái… De most megtapasztaltam, hogy milyen nehéz a humorral bánni.

Ezt hogy érted?

Nem mindegy, hogy hol és hogyan helyezed el a filmben. Én nem Hollywoodban nőttem fel, nem jártam olyan egyetemre, ahol ezt tanítják. Előfordul, hogy valami a forgatáskor vicces, a helyszínen megszakadsz a nevetéstől, de a filmben inkább kínos vagy civil. Azt észrevenni, hogy mi a valós humor, és mi nem, és azt hol és mikor kell elhelyezni, az nagy feladat. Nem volt még ilyen munkám, de vágytam rá. Nagyon érdekes volt, így tapasztalatlanul a humort kezelni.

Miért mondod, hogy tapasztalatlanul? Az előző dokumentumfilmekben senki nem mondott semmit…?

…egy-egy szellemes megjegyzés elhangzott, de igazából a vágásnál derül ki, hogy ül-e poén vagy sem. Hogy rossz helyen van-e, hogy üt, vagy nem, vagy rosszul van vágva és elvész. Nagyon sokszor olyan dolgok bejöttek, amikre nem is számítottam. Nevettek, mert annyira érzékenyek, finomak a nézők. Egy pici jel, nem is szöveg, csak egy szemvillanás és a nézők megszakadnak a kacagástól. Ilyenkor boldog vagyok. Érdekes munka volt, mert én nem szoktam vígjátékokat készíteni. A dokumentumfilmeseknek általában nem ez a céljuk.
Épp ezért lelkiismeret furdalásom volt, hogy a Trieszti Fesztiválon fődíjat nyertem. Néztem a többiek munkáit, akik erről a nyomorult világról készítettek filmeket, és tényleg még azt is bántam, hogy megszülettem, hogy erre a világra gyereket szültem. Hogy milyen borzalmak vannak Szíriában, Iránban, Egyiptomban. Sárba tiporják az emberi jogokat és mindenhol csak a nyomorúság és a szegénység. Én meg miről csináltam filmet?! Aztán emberek biztattak, hogy „Ági, ez is az élet. Nyugodj meg, az is fontos, amit te csináltál”.

„Eljött, elkísért, ötven évig.”

Az emberek már telítődtek a halállal, a szenvedéssel. Már vágynak a nevetésre, a fényre!

Hát lehet. Én olyan boldog vagyok, hogy nem egy hazugsággal, még csak nem is egy játékfilmmel adtam nekik ezt az élményt, hanem egy dokumentumfilmmel. Tehát nem ügyesen mesterkedtem..., jó, mesterkedtem, de nem úgy, hogy leírtam a forgatókönyvet és színészekkel játszattam el. Az élet maga ilyen. Óriási élmény számomra, hogy egy hiteles történet tudott az emberekből ilyen derűt kiváltani. De mindjárt abbahagyom ezt az egészet, mert olyan nehéz, hogy a lelkem pattan szét. Minden forgatáskor görcsben áll gyomrom, most meg itt nevetgélek veled. 
A Szerelempatak a nézőkben mintha egy szelepet nyitott volna meg. Amire, tudod ki számított? Hát én nem. Életemben 20-30 filmet készítettem, komolyat tizenötöt. De mikor egy filmnek nekifogsz, eszedbe nem jut - persze vágysz rá -, hogy elérd A Nézőt, nem rétegeket(!), hanem az érző embert. Hogy az most gyerek, öreg, értelmiségi vagy paraszt, az teljesen mindegy. Engem mindig a szereplők személyisége érdekel. Ha valaki nem engedi a személyiségét mutatni, mert ő az "imidzsét" szeretné, akkor nincs film. Nem kell ahhoz szakembernek lenni, a néző is azonnal leveszi, ha nem hiteles a szereplő. Ezekkel az idős asszonyokkal nem volt probléma. Kérdezed, hogy engedtek ilyen közel magukhoz. Fogalmam sincs. Nem azt mondom, hogy a forgatásra nem szívom fel magam, hogy nincs görcsben a gyomrom, de nem látszik rajtam. Csevegek velük is, mint most veled. A fiatal pappal, a bűnözővel vagy az öregasszonnyal. Ilyen típus vagyok. Vidáman, nyitottan, kíváncsian. Megbíznak bennem és Isten őrizz, hogy ezzel visszaéljek. Filmet csinálni nagyon nehéz, megnyitni az embereket nekem nem annyira. Persze én is izgulok, amikor belépek egy fiatal paphoz, és öt perc múlva mindent elmond. Mindent! Egyedül vagyunk, én ki-kinézek a kamera mögül,…azt se tudom, hogy kép lesz-e belőle. Éles is legyen, meg szemkontaktus is legyen! Tudja, hogy film készül, és csak mondja, mondja.

„Úgy hívtak, hogy högyös csöcsű lány.”

Ez rendben van. Öt perc alatt mindent őszintén elmondanak neked, bele a kamerába. De annak mi a titka, azt hogyan érted el, hogy a film végén az öreg nénik ott hempergőznek a hegyoldalon?

Az egy csodálatos hagyomány, aminek vége van. Egyébként mindennek vége, a film is az utolsó utáni pillanatban készült. Úgy kapartuk vissza ezt is. A szüleik generációjával kellett volna ezt a filmet elkészíteni, akkor még jobb, még erősebb jelenet lett volna. De lehet, hogy akkor nem nyíltak volna meg nekem. Na, ne akarjak mindent. Végig a forgatáson azon szorongtam, hogy nincs ez a film, elmúlt, késő, nincs már bajsza az öregeknek, a nénik levágják a hajukat, szerepcsere történt, emancipáció, nem tudsz már egy rendes esküvőt sem fölvenni, nincs már népzene, csak lakodalmas. A lelkemet állandóan az szedte szét, hogy van ez a film, nincs ez a film? Lehet-e még úgy ránézni erre a világra? Szabad-e egy szeletét látni, vagy az hazugság? Nem véletlen, hogy a film egy kicsit álom- és meseszerű, hogy megnyugodjak én is, és a néző is. Amit látunk az valóság, de mese, álom és a valóság határát is súrol-ga-tó, hiteles dokumentumfilm. Egy picit rásegít a film stílusa arra, hogy próbáld magad egy picit te is elengedni, és álmot látni. Valós kockákból.

Elárulod, hogy miért hempergőztek? Közrejátszott a pálinka is?

Hát az mindig van! Nem találsz olyan jelenetet, hogy ne ittunk volna. Ezek a nénik állandóan dobálják befelé. Őnáluk nincsen bor, pálesz van. A szalonnához és a hagymához az dukál. 
Ahogy ők mondják, a hegyen való „höngörgőzés” hagyomány. Valaha, amikor juhnyírás volt, és tisztítás, ami azt jelenti, hogy a mezőről a csomókat, bokrokat kivágták, tehát megtisztították az erdőt, a mezőt, akkor utána az emberek ünnepeltek, ettek, ittak, mulattak. Juhnyíráskor, mondta Veronka néni, „és a férfiak kapták el a nőköt, és bé az oldalon höngörgőztek. Összefogódzkodtak, és ketten együtt höngörőztek le a domboldalról.” Ez a hagyomány Balázs Lajos könyvében is benne van. De mára megszűnt, vége, viszlát. Az asszonyok ezt még megélték és akkor ott elmesélték. És ahogy erről beszéltek, azt mondja az egyik néni: „gyerünk, próbáljuk ki”. Ott álltam, és gondoltam,…még most is szaladgál a hátamon a hideg... ezt nem hiszem el. Zavarba jöttem. Ez a négy, 80 éves öregasszony arra készül, hogy leguruljon a dombról?! Mivel szolgáltam én rá arra, hogy ezt megélhettem? Na, ott és akkor tényleg elgondolkodtam. A sors akkor ad ilyet, ha tényleg szolgálatot teszel. Ilyen jeleneteket nem adnak "ingyé", ezért meg kell dolgozni, szenvedni. Ezért éjszaka egyedül kellett stoppolni, előtte két évvel a cigánysoron, egy kétmilliós kamerával, mínusz 15 fokban, januárban, Erdélyben. Mert amikor a koreográfusokkal kimentem, akkor én autó nélkül jártam a falvakat. Akkor - 2011 januárjában, este a sötétben Csíkszentdomokosról Csíkszeredába stoppolva - reméltem, hogy ebből a filmből egyszer lesz valami. Negyvenvalahány évesen, kamerával a vállamon, háromnegyed órán keresztül cidriztem és senki nem állt meg. Végül egy román ember felvett. Angolul beszéltünk. Vitt vissza Szeredába, házhoz, mert olyan jól elbeszélgettünk. Azért, amikor ott álltam az út mentén a mínuszban, és a kamera úgy húzta a vállam, azt is nagyon reméltem, hogy ezt egyszer majd meghálálja a Jóisten. Hát a mezőn meghálálta. Máig nyomasztó és ijesztő arra gondolni, hogy mi lett volna, ha erről lemaradok? Bár akkor talán adódott volna valami más, hasonlóan szép jelenet. Szerintem, ha az ember szorgalmas és kitartó, az meghálálja magát.

2014. március

Forrás:Internet