Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


MEGYEK... (novella)

2008.10.31
 
 
Álmos vasárnap reggel van, az égen hatalmas felhők úsznak. A közeli dombokon csontig ható hideg szél tombol, s csak egy valaki érzi ezt. Nagy karimás kalapja mélyen fejébe van húzva, csak néhány kósza, szürkés fürt kandikált ki alóla, s azok is csak azért, hogy elmeséljék, hogy tulajdonosuk már sok mindent megért, sokszor haladt el fölötte a nap az égen. Hátán hátizsák, kissé koszos, kissé kopott, tökéletesen illik gazdájához. Ruhája egyszerű, nagy kemény kabát, egy megviselt farmer, és egy fekete bőr csizma. A csizma talpa elvékonyodott, váza megroggyant, de büszkén viszi viselőjét, sok földet bejártak már együtt, sok szépet láttak, és még több szörnyűséget. De itt vannak, elértek ide, és mennek tovább, mint a nap az égen. Nincs célja a vándornak, csak megy tovább, neki ez az élet.
 
A dombtetőn megáll egy percre, kalapját fennebb tűri, s a napsugarak kíváncsian kukucsolnak a karima alá, hogy vajon kit takar. Először egy borostás arc bukkan elő, majd egy csillogó sötétbarna szempár, mely a láthatárt fürkészi.
 
-Egy újabb falu. Dörmögi csendesen, majd sóhajt egyet és elindul a falu irányába. Míg a suhogó fák között halad egy aprócska ösvényen csak az jár a fejében, hogy mennyire nem szeret emberek közt lenni, mind irigy, magának való, aljas és cselszövő. Sok helyen megfordult, sokszor akarták már rászedni, átverni. Túl sokszor, ahhoz hogy büszke legyen emberi mivoltára.
 
Lassan beér a faluba, gyanakodva néz minden távoli alakra, csak egy boltot keres, ahol némi élelmet vásárolhat, aztán már itt sincs. Arckifejezése komor, ami ebben a borongós időben még szomorúnak is látszik. Fülét gyerek zsivaj érces csengése üti meg lassan hátra fordul és szinte megáll annyira lelassít, úgy nézi az újongó tömeget. Játszanak, nevetnek, kerek arcukon rózsaként tündököl a jókedv. A vándor azon veszi észre magát, hogy szája mosolyra húzódott, mintha álomból ébredne riadtan összeszorítja ajkait, majd sietve indul tovább. Ahogy tovább halad nézelődik, hallgatja a szél muzsikáját, emberek dolgoznak a kertekben, szorgosan akár a hangyák. Szembe jön vele egy tömzsi kis figura, mikor közelebb ér megemeli a kalapját, és harsányan odaszól a vándornak:
 
-Pálinkás jó reggelt!- azzal meg tovább sétál.
-Viszont kívánom.- mondja magán is csodálkozva a vándor, -talán csak összetévesztett valakivel, ez az egyetlen magyarázat erre a kedvességre, az ember számító.
 
Azzal tovább megy, kisé zavartan, míg egy újabb embert meg nem lát, aki felé közeledik.
-Isten hozta!- zeng belé az utca.  
-Köszönöm.- hebegte. Mi ez a kedvesség… hosszas gondolkozás után arra jutott, hogy biztosan hasonlít valami nagy gazdagra a faluban, azért ilyen kedves vele mindenki. … Nem létezik olyan hely, ahol csak jó emberek laknak,… vagy mégis, talán itt…nem , az teljesen kizárt, minden ember egyforma, néhány igaz ember akad, de lassan azokat is tönkre teszi ez a képmutató aljas rablónépség. Csak megy tovább, hófehér ruhák lebegnek a szárítón, csiripelnek a madarak, zörögnek a szekerek, valahol a nagyszálú fűben a tücsök is ciripel. Ő csak megy, egyre több emberrel találkozik, mindenki kedvesen üdvözli, az emberek rámosolyognak, ő meg nem ért semmit, egyre nagyobb fejében a zűrzavar.
 
Végre egy bolt!- gondolja és elindul felé, egyre lassít, és lassít, szétnéz… ez túl drágának néz ki, meg talán nincs is benne friss kenyér… így indul újra el az utcán, tovább megy. Egy asszony közeledik hozzá, rá néz a vándorra, rámosolyog, majd lesüti szemét és tovább megy. A vándor azon veszi észre magát, hogy újra mosoly ült ki arcára. Megpróbálja újra elrejteni, de arra gondol, hogy nem akar kitűnni az itteniek közül, s mivel, hogy itt mindenki széles mosollyal arcán sétál, talán így jobb is lesz. Azzal vigyorogva tovább indul. Melege van, s ahogy szétnéz, látja is az okát, kisütött a nap, kigombol néhány gombot a kabátján, ingje kockái hunyorogva nézik a büszke napot, biztos nem gyakran látták. Ahogy ott sétál kissé zavartan hirtelen az egyik kapuból egy barna hajú nyolc év körüli kisgyerek rohan ki, a vándor van legközelebb hozzá, oda fut, nagy kék szemei könnyben áznak, zokogva könyörög a vándornak kabátját cibálva, hogy segítsen az édesapján. A vándor gondolkodás nélkül indul a gyerek után, ahogy a kapun belép, már látja mi a baj. A gyerek apja hasogatott fát rakott rakásba, mikor az egyik tartó cölöp eltörött, és a rakás félig maga alá temette a férfit, mely az ütések miatt eszméletét vesztette. A vándor pillanatok alatt ledobja magáról hátizsákját, nagykabátját, és serényen dobálja félre a fákat, hogy a szerencsétlenül járt férfit mihamarabb kiszabadíthassa. Néhány percen belül munkája meghozza gyümölcsét, a férfi teste kiszabadul, bár még mindig eszméletlenül fekszik. A gyerek keservesen sír, megszorítja a vándor kezét, és zokogva kérdi:
-Úgy-e nem halt meg?
-Nem! Lélegzik, látod, mozog a mellkasa. -próbálja nyugtatni a kis lurkót. Hozz egy kis vizet. –szól a gyereknek.
 
Az azonnal elrohan, és már rohan is vissza egy kis vederrel a kezében, melyből locsog ki a víz a nagy sietség miatt. A vándor leönti a férfit, az nyomban magához is tér, de egy darabig csak néz ki a fejéből, mint ki most jött e világra s csodálkozik, azon, amit lát. Majd feláll, ez közben a kisfia elhadarja az egész történetet, s nézi a vándort, meg az édesapját a sírástól megduzzadt szemekkel.
 
Apja elkezd hálálkodni, elmondja, hogy mennyire hálás, mennyire köszöni szépen, és meghívja ebédre, amit sok unszolás után fogadott el csak a vándor. Bemennek a házba, diskurálnak, megismerik egymást. Kiderül, hogy a férfi felesége épp a misén van, és hogy a férfi épp munkást keres, mert annyi munkája van, hogy még vasárnap sem tud elmenni misére, s nincs egy csepp szabad ideje sem. Előkerül a pálinka, közben haza ér a férfi felesége. A történtek végighallgatása után, s miután meggyőződött, hogy kedves urának egy csontja sem törött, neki is lát az ebéd elkészítésének. Vasárnap van, vasárnapi ebéd, talán még annál is jobb, elvégre vendég van a házban. Az ebéd elfogyasztása után a vándor dicséri az asszony főztjét, ekkor a férfi felajánlja, hogy ne vándoroljon többet a világban, maradjon itt, dolgozzon neki, szállást és ételt biztosít, és még valamennyi pénzt is ad. A vándor nem is gondolkodott, azonnal visszautasította az ajánlatot, neki megvan a maga élete, ő azt szokta meg, azt szereti, neki az jobb mindennél, ott nem függ senkitől, senki sincs aki becsapja.
 
A vándor indul tovább, felveszi hátizsákját, ami a szokásosnál jóval nehezebb, ránéz az asszonyra, ki mosolyogva kimegy a szobából. A kisgyerek szorosan magához szorítja a vándor lábát, majd apja mellé áll, a férfi kezét nyújtja a vándor felé, kezet ráznak és indul. Ahogy a kapuhoz ér, lassan visszanéz a kis család a tornácról integet, s a férfi utána kiáltja:
-Ha majd egyszer mégis szüksége lesz egy otthonra, jussunk eszébe, itt mindig szívesen látjuk.
 
A vándor tovább megy, s ismételgeti a férfi szavait… Újra hűvös lett az idő s a nap sehol. Épp a falu határához ér, visszanéz a kis falura, hol furcsa érzései voltak, hol kedves emberek laknak, ahol mindenkinek süt a nap, ahol a gyerekek kacagása tölti be az utcákat, ... majd indul tovább.
-Ahol még egy magam fajta vándor is … otthon, … otthon, …otthon érezheti magát…
-…Ha majd otthonra lesz szükségem…
 
Azzal sarkon fordult sebesen akár az arcába fújó szél és sietve lépkedett. Szemébe akadt a falut jelző kis tábla melyen nagy kövér betűkkel az volt felírva:
ISTEN HOZTA CSÍKSZENTDOMOKOSON
-Csíkszentdomokos, jövök, megyek, haza, hazamegyek. Haza, vár az otthon.
              
 
ALBERT VILMOS
 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Csikszentdomokos

(Bara Karoly, 2008.11.02 16:27)

Gratulalok,Vilmos, ameddig vannak olyan emberek, akik ilyennek latjak szulofalunkat, addig van remeny, hogy egyszer ilyen is lesz es orom es buszkeseg lesz benne lakni. Csak igy tovabb.