Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Édesanyám kössön kendőt, selymet a fejére…

2017.02.16

 

Vót egyszer ezelőtt olyan hetven esztendővel egy falu, neve Csíkszentdomokos. S ott ebbe a faluba többek között vót egy család, ahol a legnagyobb gyermek egy leán vót. Az es alig múlt el tíz esztendős, amikor már munkás édesanyja jobb kezeként ő is besegített mindenféle munkába.

Akkoriban szűkös és zord idők jártak. A kommunista rezsim ott spórolt, ahol nem szégyellte. Így történt az, hogy a falusi asszonyok az egyik legfontosabb ruhadarabjukat nem tudták üzletben beszerezni. Mit volt mit tenni? Hát megkérték azt, kinek a keze ügyesen bánt a tűvel, hogy hímezzen nekik egy pár fejkendőt, hogy legyen, mivel bekössék a fejüket télen a hideg ellen, nyáron a nap ellen, ősszel az eső ellen, tavasszal a szél ellen. S amúgy es a kendő az kellett, mert nem járkáltak akkor hajon fejt sem a leánkák, sem az asszonyok. S így az esti künnvaló elvégzése után, nem a tévé elé kuporodott le ez a leányka, hanem oda ült az édesanyja mellé az asztalhoz, s a gázlámpa halovány fényénél népdalokat, majd szent énekeket dúdolva hímezték a szebbnél szebb fejkendőket. A munka nem vót ám ilyen egyszerű, hisz kinek hogy jutott a pénze a gyolcsra, nem mindig a legkönnyebben csúszott a tű az anyagba. A minta is volt, hogy lekopott, de nem vót mit tenni, olyannak kellett a templomba ellesett mintát megrajzolni, amit a hímzés után ki lehetett mosni a gyolcsból. A gyolcs színe es változott, hiszen minden fehérnépnek kellett minimum három darab kendője legyen: egy színes, viselős kendő a hétköznapokra, egy fehér kendő fehér hímzéssel az ünnepnapokra, lakodalmakra s bizonyos esetekben a temetésekre, egy fekete fekete hímzéssel a bánat s a gyász, de ugyanakkor a böjt napjaira es. Lévén szó székely asszonyokról, a csavaros észjárás is fontos volt több értelembe: elsősorban az irigyek esetleges árulása elől napközben a félkész kendőket minden egyéb hozzávalóval együtt gondosan egy nagy bőröndbe pakolva a csűrbe a szénába rejtették el. Ugyanakkor meg kellett oldani a gyolcsszínezés ügyét is, így a természetet ismerő asszony erős teával festette meg az anyagot, hogy valamilyen tartós színt kapjon, így jöhettek létre a pirosas, krémszínű, barnás árnyalatú fejrevalók. Nem vót szokás a pénzbeli fizetség, hiszen abból mindenkinek kevés volt. Szóval a kevés, gyűjtögetett pénz mellé ki, amit tudott, azt adott fizetségbe: lisztet, tojást, tejterméket, húsfélét, de olyan is volt ki gyapjút adott. Így volt lehetősége apránként összegyűjtögetni a perneforomra valót a leánnak együtt az anyjával. Lassan meglett a gyapjúból a cserge, a kis pénzekből összegyűjtve meglett a gyolcs, miből ruhát, s amit kellett vinni férjhez varrattak.

Az esték munkával teltek, az idő szaladt s lassan a leán akkora lett, hogy már nem otthon segítkezett, hanem elment szolgálni más városba Ha a leán hamar fel nem cseperedett volna, az és történetem is még folytatódna.

 

Sándor Jácinta