Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Természetfölötti hallás

2014.08.11

 

 

A kis Sámuel Éli felügyeletével szolgálta az Urat. Abban az időben az Úr ritkán hallatta szavát; jelenést sem lehetett gyakran látni. [...] Isten lámpája még nem aludt ki. Sámuel az Úr templomában aludt, ahol az Isten ládája állt. Az Úr megszólította: „Sámuel, Sámuel!” „Itt vagyok” – felelte. [...] Az Úr azonban újra szólította: „Sámuel!” És Sámuel fölkelt, odament Élihez és azt mondta: „Itt vagyok, hívtál.” Ez azt felelte: „Nem hívtalak, fiam, feküdj le és aludj!” Sámuel ugyanis még nem ismerte az Urat, még nem volt része abban, hogy az Úr megnyilatkozzék neki. Az Úr most újra szólította Sámuelt, harmadszorra. Fölkelt, odament Élihez és így szólt: „Itt vagyok, hívtál.” Erre Éli megértette, hogy az Úr szólította a fiút. Ezért azt mondta Éli Sámuelnek: „Menj, feküdj le és aludj, aztán ha valaki szólít, így válaszolj: Beszélj, Uram, szolgád figyel!” Sámuel elment és nyugovóra tért a helyén. Akkor megjelent az Úr, elé állt és szólította, mint előző alkalommal: „Sámuel, Sámuel!” És Sámuel így válaszolt: „Beszélj, szolgád figyel!” (1Samuel 3,1-10)

Sámuel története, aki Isten hívását hallja a templom éjszakai csöndjében, az Ószövetség meghívástörténeteinek klasszikus elbeszélése. Bennünket is megszólít ez a történet, életünk legkülönbözőbb szakaszában mi magunk is felismerhetjük a fiatal Sámuelt a szívünkben. Mi is az előtörténete ennek a szentírási szakasznak?

Krisztus előtt a 11. században, amikor az izraeliták Kánaán földjén letelepszenek, még nincs semmiféle állami rend kialakulva a nép életében, még nem ismerik a királyságot. A „bírák” karizmatikus személyiségek, akik a népet a környező népekkel folytatott háborúskodásokban vezetik. A vallás gyakorlásához az ország különböző részeiben számos szentély alakul ki, ahol Istent a legkülönbözőbb módon tisztelik. Egy ilyen szentélyt vezet Silóban Éli főpap is. Hanna, egy gyermek nélküli asszony ebben a szentélyben imádkozik gyermekáldásért, és valóban meghallgatásra talál Istennél. Fiát Sámuelnek nevezi és ígéretéhez híven gyerekkorától fogva Istennek szenteli.

Az elmélkedésünkhöz kiválasztott szakasz először a vallási helyzetről számol be: „Abban az időben az Úr ritkán hallatta szavát; jelenést sem lehetett gyakran látni.” Talán korunk helyzetére is emlékeztet ez a vers, hiszen milyen sokan vannak, akiknek Isten nem jelent semmit az életükben, távol van, idegen.

Sámuel alszik. Nem tesz semmit és pontosan ebben a tétlennek nevezhető állapotban szólítja meg őt az Úr. Úgy véli, Éli főpap hívja, ezért jelentkezik is nála. Csak amikor harmadjára szólítja Isten a kis Sámuelt, jön rá a főpap, hogy ez az Úr hívása. Nyilvánvaló, hogy a fiatalnak szüksége van az idősebb tanácsára, mégis, fontos látni, hogy Isten a fiatalt hívja. Ugyanakkor figyelemre méltó az idősebb alázatossága, aki nem saját magát teszi előtérbe, hanem segíti a fiatalt. A fiatal Sámuel elfogadja az idős főpap tanácsát, az Úr elé áll és így szól: „Beszélj, Uram, szolgád figyel!” Sámuelt nyitottság, tettrekészség jellemzi Isten akarata iránt. Ebben rejlik az igazi imádság lényege: engedem, hogy Isten megszólítson, szóljon hozzám. Nekem csak készségesnek kell lennem. Így kap Sámuel Istentől egy egészen konkrét küldetést: Izrael bírája és prófétája lesz.

Kérdések sorozatát indíthatja el mindannyinkban Sámuel történte: Hogyan látom valójában korunk vallásos helyzetét? Reménykedek abban, hogy Isten ma is szól, talán személyesen hozzám is szól? Látom-e az Egyházban Isten pislákoló mécsesét, vagy azt hiszem, hogy az már régen kialudt? Mit teszek azért, hogy Isten megszólíthasson engem és egyházközösségemet? Tudok egyáltalán hallgatni, meghallgatni? Istenre hogyan hallgatok? Az imában folyamatosan csak én beszélek? Ki tudom mondani: „Beszélj, Uram, szolgád figyel!”? Kész vagyok-e Isten akaratát követni az életemben? Engedem-e, hogy tapasztaltabb emberek útba igazítsanak?

Aki Isten keresi, meg is találja Őt. Csak az hallja meg az Isten hangját, aki Őt keresi. Az Isten-keresés feltétele, Isten megtalálásának feltétele, hogy az ember elcsöndesedjen és a hallás, meghallgatás emberévé váljon. Amikor a másikra figyelek, már nem saját magam körül forgok, nem saját magamat keresem, hanem kiléptem önmagamból, tovább látok, kitágul életem horizontja.

Erre a természetfölötti hallásra hívja fel figyelmünket a következő kis történet, amellyel elmélkedésünket szeretném zárni:

Történt egyszer, hogy egy indián sétált egy amerikai nagyvárosban, a nem indián barátjával. A New York-i Times Square környékén jártak. Éppen csúcsidő volt, tehát sokan nyüzsögtek az utcasorokon, a város zaja szinte süketítő volt: az autósok nyomták dudáikat, a taxisok csikorogva fordultak be az utcasarkon. Egyszer csak megszólal az indián.

-Hallok egy tücsköt.

-Az nem lehet - mondta a barátja - ekkora zajban, hogy lehetne meghallani egy tücsköt?

-Biztos vagyok benne, hallottam egy tücsköt!

-Ez őrültség! - mondta a barátja.

Az indián viszont egy kis ideig türelmesen figyelt, majd elindult, az utca másik oldalára, ahol néhány bokor nőtt. Az ágak között megtalálta a tücsköt. A barátjának leesett az álla.

-Ez lehetetlen. Neked természetfölötti hallásod van.

-Nem - válaszolta az indián - semmivel sem különbözik a tiedtől. A dolog csak azon múlik, mire figyelsz jobban.

-Ez lehetetlen, sose hallanék, meg egy tücsköt ebben a zajban!

-Nem, az egész csak azon múlik, hogy mi a fontosabb neked. Figyelj! Bemutatom.

Az indián kivett zsebéből néhány pénzérmét és földre ejtette őket. Harmincméteres körzetben mindenki megfordult, hogy vajon a pénzérme, ami leesett, nem az övé-e.

-Látod mire gondoltam? Az egész csak azon múlik, hogy mi a FONTOS számodra!!!

Dr. Darvas Piroska