Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Márton Áron püspök letartóztatása, pere és fogsága

2012.10.09

 

 

A Szekuritáté Irattárát Vizsgáló Országos Tanács (Consiliul Naţional pentru Studierea Archivelor Securităţii, a továbbiakban: CNSAS) Levéltárában a romániai kommunista rezsim idején bebörtönzött politikai elítéltek letartóztatásáról, peréről és rabságáról jórészt a Bünvádi iratok fondja (Fond Penal) dossziéi biztosítanak forrásanyagot. Ennek a fondnak a nyilvántartási jegyzékében Márton Áron neve mint cím két dosszién van jelen, ezek: a P 337-es dosszié 5 kötete 408 lap, míg P 254-es dosszié 12 kötete 4544 lap terjedelemben. Az elsőként említett dosszié (P 337-es) tanulmányozása során arra a következtetésre jutottunk, hogy a nyilvántartás összeállítói tévesen tulajdonították a fent nevezett iratcsomót a gyulafehérvári püspöknek, mivel a szóban forgó 5 kötet címzettje másik személy, bizonyos kolozsvári illetőségű Gogoman Gavril könyvelő, akit 1957. július 12-én tartóztattak le „közrend elleni izgatás” vádjával.Mi több, a dosszié valamennyi dokumentuma kivétel nélkül Gogoman Gavril letartóztatására, ügyének kivizsgálására és fogságára vonatkozik. Az egyetlen kapcsolódási pont az, hogy Gogoman Gavril és Márton Áron püspök 1956 őszén találkoztak, szóba hozták a magyarországi forradalom eseményeit, és bírálták a romániai kommunista rendszert. Az dosszéi irataiban található több kihallgatási jegyzőkönyv szerint a kivizsgálás során Gogomant kikérdezték a püspökhöz fűződő viszonyáról, azonban ezekből a válaszokból a titkosszolgálat nem jutott semmilyen, Márton Áronra nézve terhelő információ birtokába.

A második, címként Márton Áron nevét viselő bűnvádi dossziéban, amelyet a CNSAS levéltárában őriznek, már érdekesebb a témánk szempontjából: magába foglalja mindazon dokumentumokat, amelyek az ún. Márton Áron-csoport nyolc tagjára vonatkoznak. A csoport vezetőjeként Márton Áron neve szerepel, a tagok a következők: Korparich Ede, Szász Pál, Lakatos István, Kurkó Gyárfás, Teleki Ádám, Venczel József és Bodor Bertalan. Ugyanakkor a dosszié 8 kötetének borítóján a következő megjegyzés olvasható: „Szasz Pall (sic! – A szerk.) és mások”, másik kettő borítóján a „Bodor Bertalam (sic! – A szerk.) és mások” megjegyzés jelenik meg. Márton Áron nevét csak két kötet borítóján tüntették fel. Ez nem jelenti azt, hogy a fedőlapon más nevet szerepeltető kötetek csupán a megnevezett személyekre vonatkozó iratokat tartalmaznak, hanem találunk bennük a csoport többi tagjára vonatkozó különböző információkat is. Az iratok tipológiája tekintetében a 254-es büntetőjogi dosszié a következőket tartalmazza: letartóztatási parancsokat, kihallgatási jegyzőkönyveket, a vádlottak és tanúk nyilatkozatait, ügyészi jelentéseket, perbefogási rendeleteket, ítéleteket és az ítéletek kivonatait, fellebbezési kérelmeket, az egyik börtönből a másikba történő átszállítási bizonylatoka, büntetőjogi anyakönyvi kivonatokat, különböző hivatalok átiratait, kényszerlakhely elrendelését tartalmazó határozatokat stb. Több dokumentum nehezen olvasható, ami szerzőjük hiányos iskolázottságával függ össze. Ugyanakkor egyes típusnyomtatványok (a foglyokról vezetett törzskönyvek, átszállítási bizonylatok stb.) kitöltése hiányos, emiatt nehéz pontosan rekonstruálni a perbe fogott személyek történetét.

Ha csupán Márton Áron püspök esetére szorítkozunk, meg kell jegyeznünk, hogy az ő bünvádi dossziéjából hiányzik sok olyan dokumentum, amelyeknek az ilyen jellegű dossziékban ott lenne a helyük. Hiányoznak például a szállítólevelek, amelyek kíséretében a rab püspököt egyik börtönből a másikba szállították (hiányzik a máramarosszigeti börtönből Bukarestbe való szállításának irata is), de hiányoznak a cellalapok, orvosi bizonylatok, a személyzet által a fogolyról adott jellemzések, a börtönbeli viselkedéséről szóló jelentések, a börtönszabályzat áthágása miatt rá kiszabott külön büntetések jegyzéke (ha egyáltalán előfordult ilyesmi), vagy éppenséggel a cellatársak róla adott információi.

A P 254-es dosszié tartalmaz viszont olyan jellegű dokumentumokat, amelyek az ilyen típusú dossziékban szokatlanok, mégpedig a püspök letartóztatását megelőző időszakból az állambiztonságii szervektől származó megfigyelési iratokat. Ezek átvizsgálásából kitűnt, hogy Márton Áron püspök személye már jóval a kommunista párt 1947. évi teljhatalomra jutása előtt az állambiztonsági  szervek célkeresztjébe került. Így számos olyan dokumentumot tartalmaz a dosszié, amelyeket a Szekuritáté elődje, a Sziguránca állított ki az általa megkülönböztetett figyelemmel kísért gyulafehérvári püspök tevékenységéről 1943-1944 között, azzal gyanúsítva őt, hogy kommunizmus-ellenes tevékenységet végez és a román állam biztonságát veszélyezteti. 1945-ben rövid ideig Márton Áront kényszerlakhelyre ítélték, azonban Petru Groza közbenjárására a Belügyminisztérium keretében működő Közrendészeti Igazgatóság február 23-i rendeletében „feloldott minden szabadságkorlátozó rendelkezést”.A következő évben a Rendőrség Főigazgatósága átiratban szólította fel a Kolozsvár és Szeben Tartományi Rendőrségek Felügyelőségét, hogy készítsenek jelentést, feltárva „a püspök előéletét és politikai aktivitását 1944. augusztus 23. után.”

Ennek következtében 1946. augusztus 28-án a Szeben Tartományi Rendőrség Felügyelősége keretében működő megyei Sziguranca kiállít egy olyan okiratot, amelyben már felsorakoztatják azokat a Márton Áron püspök személyére vonatkozó „klasszikus” vádakat, amelyeket aztán a későbbi években is felhoznak ellene, például az 1951. évi vizsgálat és per alkalmával. Egyik ellene megfogalmazott vád, hogy „ő a magyar irredentizmus legfontosabb személyisége”, papjai „a magyar népesség körében állandó tevékenységet fejtenek ki azzal a céllal, hogy ébren tartsák a magyarságtudatot, őrizzék a nyelvet, szokásokat és népviseletet”, és hogy az ő ösztönzésére „adatokat gyűjtenek, hogy a Párizsban folyó béketárgyalásokon majd az erdélyi magyarokról statisztikai kimutatást terjesszenek elő, és a román állam ellen egyéb eseményeket szerveznek”.

1947 márciusában a Rendőrség Főigazgatósága keretében működő Sziguranca Igazgatósága egy újabb jelentést fogalmaz meg, amelyben szintetizálják a Márton Áron püspökről addig összegyűjtött anyagot. Az így kiállított dokumentum valóságos vádbeszéddel ér fel, a gyulafehérvári püspök ellen azt hozzák fel, hogy 1940-1944 között német tisztekkel állt közeli kapcsolatban, akik hetente látogatták, „órákig” beszélgetett velük, hogy 1941-1944 között napi kapcsolatban állt Magyarország romániai diplomáciai képviselőivel, hogy a Magyar Népi Szövetség tevékenységét beépített személyeken keresztül ellenőrizte, sovén magatartást tanúsított, és folyamatosan a román állam ellen ügyködött.

Az 1947-1949 közötti időszakban a püspök ellen folytatott nyomozás intenzívebbé vált.Különféle utakon megszerzik körleveleit, prédikációi szövegét, ezeket románra fordítják, és kedvezőtlen bírálatokban részesítik, pasztorációs útjait figyelemmel követik, minden egyes nyilvános szereplése alkalmával sokasodik az ellene fordítható „leleplező bizonyítékanyag”. A Szekuritáté által 1949. nyár elején gyűjtött iratok figyelmes áttanulmányozása meggyőz bennünket arról, hogy a végső cél a gyulafehérvári püspök letartóztatása, és már csak idő kérdése, hogy mikor kerül sor erre az eseményre. Erre vonatkozóan a Szekuritáté Brassó Tartományi Igazgatósága által a Székelyudvarhelyi Szekuriáténak küldött június 14-i átiratában a következőket olvashatjuk: „Intézkedjenek azonnal, hogy Márton Áron püspök valamennyi kiszállását a legnagyobb figyelemmel kövessék nyomon. Intézkedjenek továbbá, hogy valamennyi (sic!) beszélgetését gyorsírással jegyezzék le, vagy ha erre nincs lehetőség, két vagy három informátor kövesse figyelemmel beszédeit, és írásban rögzítsék, amit beszédeiben mond. A búcsúk végeztével azonnal részletes jelentést kell összeállítani, csatolva a prédikációk szövegét, a hallgatóság és tanúk nyilatkozatait, akik a prédikáción jelen voltak, mindezeket pedig a jelen Igazgatóságnak elő kell terjeszteni.”

Az elkerülhetetlen eseményre 1949. június 21-én került sor, amikor a püspök a tövisi állomás irányába indult azzal a céllal, hogy vonattal utazzék tovább Bukarestbe, megbeszélni a kultuszminiszterrel a római katolikus egyház szervezési és működési statútumát. Mindezidáig a történetírás nem tárta fel a püspök letartóztatásának részletes körülményeit, a P 254-es számú dosszié úgyszintén nem tartalmaz részletes információkat erre vonatkozóan. A CNSAS Levéltárában végzett kutatásaink során azonban sikerült azonosítani a püspök megfigyelési dossziéját, amelyben megtalálható egy gyorsírással lejegyzett beszélgetés 1964. február 18-áról. Ebben a beszélgetésben a püspök részletesen beszámol beszélgetőtársának, Cserveny Albin paptanárnak arról, hogyan történt a letartóztatása: „Úrnapja alkalmával Székelyudvarhelyen tartózkodtam, ahonnan ő hozott haza engem. Hazaérkezve arra készültem, hogy elutazzam Bukarestbe, mivel engem hatalmaztak meg azzal, hogy a statútumokat elkészítsem. Végrehajtottam a szükséges változtatásokat, megjegyzésekkel láttam el, számos paragrafust kiszedtem, és arra készültem, hogy az így megváltoztatott szervezeti szabályzattal Bukarestbe utazom. De a lakásom már körül volt véve szekusokkal. Ahogy kiléptem innen, máris a nyomomban voltak, minden utcasarkon állt egy civilbe öltözött szekus. Abban az időben volt itt egy zsidó ember, aki a kocsijával rendelkezésemre állt, nagyon rendes ember, megkértem őt, hogy vigyen el Tövisig, ott felszállok a gyorsvonatra. Ahogy lejöttem, rossz előérzetem volt, mert tele volt emberekkel az udvar, a papok között is voltak egyesek, akik tudtak a dologról, de nekem senki sem szólt róla. Éppen június 21-én, Pacha Alajos névnapján volt, sajnáltam is, mert a kapu előtt elköszönt tőlem, és én fel sem köszöntöttem őt. Mikor be akarok szállni a kocsiba, látom, hogy nem az a gépkocsivezető jött, aki szokott, teljesen ismeretlen férfi ült a volánnál, látszatra zsidó ember. Miután elindultunk, itt, az alsó kapunál, szólok neki, hogy valamit otthon feledtem. Mondja, hogy forduljunk vissza. Azt feleltem, hogy nem annyira fontos. Mikor elhagytuk Gyulafehérvárt és kiértünk a mezőre, megállt, mondván, hogy valami baj van a motorral. A motornál kezdett matatni, és egyszer csak egy terepjáró vágott be a kocsink elé, egy másik autó pedig szorosan beállt mögénk. Civilek szálltak ki, érdeklődtek, figyeltek engem, amint ott ültem a kocsiban, a gépkocsivezetőm pedig kijelentette, hogy nem tudja megjavítani a motort, szóba elegyedett a bámészkodó civilekkel, és azt kérdte tőlük, nem tudnának-e engem bevinni Tövisre. Mindketten azt éreztük, Béni is, én is (mivel Ferencz Béni is velem volt), hogy valami nincs rendben. Én igyekeztem jó arcot vágni, és azt mondtam, üljünk át.Ezek örömmel átrakták a bőröndjeinket, és miután elhelyezkedtünk a kocsijukban, az egyik visszafordult felénk, és mondja: Nehogy azt higgyék, hogy útonállók vagyunk!  Mutatja az igazolványát: szekus hadnagy volt az illető. Megfordultak a kocsival, és visszavittek minket a nagyszebeni Szekuritátéra. Onnan az ezredes éjfélkor a saját kocsijával vitt engem Bukarestbe. Béni ott maradt. Két tiszt között ültem, az ezredes elöl ült a sofőr mellett. A bukarestiek már vártak ránk. Így történtek a dolgok.”

Mivel Márton Áron nem érkezett meg a Kultuszminisztériumba, és nem tért vissza Gyulafehérvárra sem, a papok között a püspök esetleges letartóztatásáról szóló hírek kaptak szárnyra.Ilyen körülmények között Boga Alajos vikárius 1949. június 30-i dátummal levélben fordult a kultuszminiszterhez, Stanciu Stoianhoz, amelyben Márton Áron püspök helyzete felől érdeklődött: „Ezúton tájékoztatom, hogy Márton Áron püspök folyó év június 21-én tizenegy óra tájban elhagyta a püspökség épületét, azzal a céllal, hogy fontos vallási ügyekben Miniszter Úr Őexcellenciájával folytasson megbeszélést. Elutazása előtt azt hagyta hátra, hogy június 28-ig visszatér. A megadott időpont eltelt, és a püspök úrról nincs semmi hír mind a mai napig, ezért a püspökségen és a papok között a püspök úr személyéről nyugtalanító hírek keltek szárnyra. Állhatatosan kérjük Miniszter urat, válaszoljon a kérdésünkre e problémát illetően, hogy megnyugodhassunk.”Mint ahogy várni lehetett, Stanciu Stoian miniszter válaszra sem méltatta a kérést.

Arról, hogy mi történt Márton Áron püspökkel, miután Bukarestbe szállították, a személyére vonatkozó megfigyelési és bűnügyi dossziék szolgálnak információkkal. Például a megfigyelési dossziéban azonosítottunk egy gyorsírással lejegyzett beszélgetést, amelyet a püspök 1962. március 24-én gyulafehérvári irodájában folytatott Mihai és Maria Câmpeanu házaspárral. A beszélgetést a Szekuritáté tisztjei speciális eszközökkel rögzítették. A beszélgetés során Márton Áron püspök kijelenti, hogy letartóztatása után a bukaresti Belügyminisztérium épületében tartották fogva két évig, amíg a vizsgálat folyt, „lenn a pincében”.Hivatala, amelyet letartóztatása pillanatáig betöltött, úgy tűnik, nem mentette fel a brutális bánásmód alól, amelyben a politikai foglyok az akkori Románia valamennyi börtönében részesültek. A romániai kommunista rendszer bukása után publikált egyik dolgozatában Cicerone Ioniţoiu kijelenti, hogy Márton Áron püspököt „verték mind a kihallgatás idején, mind pedig a börtönökben, ahol elítélése után megfordult.”

Legtöbb információt a püspök ügyének kivizsgálásáról és perének lefolyásáról a CNSAS levéltára Bűnvádi iratok fondjának 254. sz. dossziéjában találunk. Az e dossziéban őrzött dokumentumokból tudjuk, hogy a vád szerint „felforgató csoportot kezdeményezett, szervezett meg és vezetett”, amelyik célul tűzte ki „egy fegyveres ellenforradalmi akció előkészítését, szoros összefüggésben a magyarországi Ferentz Naghy (sic!), majd a Rajch (sic!) által szervezett összeesküvéssel”. Ezen akciók végcélja nem volt egyéb, mint a romániai „népi demokrácia rendszerének megdöntése”. A kommunista kihallgatótisztek nézete szerint céljuk elérése érdekében Márton Áron és „cinkosai”, a csoporthoz tartozó többi letartóztatott személy (Korparich Ede, Szász Pál, Lakatos István, Kurkó Gyárfás, Teleki Ádám, Venczel József és Bodor Bertalan) együttműködést kerestek „a Magyar Népi Szövetséggel, a nemzeti parasztpártiakkal és a jobboldali szociáldemokratákkal”. Ezeket a bűnvádakat a vizsgálat idején a Korparich Ede, Szász Pál, Lakatos István és Venczel József által tett vallomásokra alapozták, mely vallomásokat azonban a vádlottaktól fizikai és erkölcsi nyomásgyakorlással csikarták ki. A per idején Szász Pál, Lakatos István és Venczel József visszavonták a kényszer hatására tett vallomásaikat, egyedül Korparich Ede tartotta magát a vizsgálat idején tett nyilatkozataihoz.Utóbbi kijelentései viszont még a kommunista hivatalosságok szemében is hiteltelenek voltak. Egy 1968-ból származó iratban olvashatjuk: „Korparich Eduárd (sic!) vádlott vallomásának hitelességével kapcsolatban figyelembe kell vennünk -amint erről Răzvan Sergiu volt vallatótiszt beszámolt, és amint a vádlott nyilatkozatainak tartalmából is kikövetkeztethető -, hogy az illető örökös leromlott egészségi állapota miatt hajlott arra, hogy irreális dolgokat állítson.”

Az itt felsorolt vádakon túl Márton Áron püspök ellen még azt is felhozták, hogy visszaélt „a vallásszabadsággal és gyulafehérvári római katolikus püspöki hivatalával”, arra használva fel ezeket, hogy „felbújtó politikát folytasson”, és a „bécsi diktátum eltörlését megakadályozza”. Javasolta, hogy a párizsi békekonferenciára tiltakozást küldjenek, kifejezésre juttatva elégedetlenségüket az Észak-Erdéllyel kapcsolatos döntés tekintetében, az erre vonatkozó nyilatkozatot pedig írják alá a magyar egyházak és egyéb intézmények vezetői.[50] Ebben a vonatkozásban a levéltári dokumentumokban kimutatják, hogy a püspök és a többi vádlott „statisztikai és dokumentációs anyagot gyűjtött”, amelyet Nékám Sándornak (a romániai magyar diplomáciai küldöttség vezetője 1945-ben) adtak át, és egy memorandumot szerkesztettek, amelyet „Teleky Géza”, erdélyi származású magyar állampolgárnak adtak át, hogy ezzel a Párizsi Békekonferencián képviselje a romániai magyarok éredekeit.(Helyesen: Teleki Géza. A peranyagban gyakori név-elírásokról lásd: Vincze Gábor: Adalékok a Márton Áron-per történetéhez.In Székelyföld, 3. évf., 1999, 11. sz., 91–104. – A szerk.)

Egy másik vád arra vonatkozott, hogy Márton Áron Magyarországról származó pénzeket használt a fenti akciók megszervezésére.A kihallgatótisztek előtt tett nyilatkozatában 1950. március 11-én a püspök elismeri, a magyar kormánytól kért és kapott „nem törvényes úton”, azaz  a román fél tudta és beleegyezése nélkül bizonyos összegeket, de fenntartotta, hogy a pénzösszegeket teljesen ártalmatlan célokra használták fel, melyek a vádakban megfogalmazottakkal egyáltalán nem hozhatók kapcsolatba: „1944. augusztus 23. óta a magyar kormánytól Dr. Nékám Sándor magyar megbízott közvetítésével pénzügyi segélyt kértem, és vallási meg tanügyi célokra jelentős összegek érkeztek. Az így nyert összegeket a tanítók és tanárok fizetésének a kiegészítésére, a nyugdíjasok, vallási vezetők és egyetemi előadók segélyezésére fordítottam.”Márton Áron úgyszintén elismeri, hogy pénzügyi segélyben részesült -ezúttal törvényes úton -a Vatikán részéről is, hogy fedezze az egyházmegye sürgős kiadásait: „1946 decemberében és 1947 februárjában vagy márciusában a Nunciatúra közvetítésével lejben, két részletben jelentős összeghez jutottam. Az így kapott összeget a nyugdíjazott papok, tanárok és tanítók segélyezésére fordítottam. Casulo nuncius úrtól úgy értesültem, a pénzkiutalásról a román kormánynak tudomása volt. Úgyszintén, a Nunciatúra közvetítésével több ízben ruha- és élelmiszersegélyt vettem át az amerikai segélyközpont irodájától, amelyet az erre rászoruló szegény gyermekek, felnőttek és különböző intézmények közt osztottam szét, az iroda által megállapított módon és az illetékes minisztériumban megbeszélt feltételeknek megfelelően.”

Márton Áron püspök kommunista-ellenes magatartása, amelyről a különböző alkalmakkor elmondott prédikációkban, a plébániáknak küldött körlevelekben és a letartóztatása előtti intézkedések során tanúbizonyságot tett, fővádként szerepeltek mind a vizsgálat, mind pedig a per idején. Az 1951. augusztus 6-án kimondott 1161. sz. ítélet (amely átvesz egy egész sor, Alexandru Troneci katonai ügyész által az 1951. július 20-i  Vád alá helyezési jelentésben megfogalmazott vádat) kimondja, hogy a püspök „minden lehetőt elkövetett annak érdekében, hogy a rendelkezésére álló eszközök felhasználásával megerősítse hitükben a híveit, és hogy felfegyverezze őket a kommunista propaganda ellen”.Az ellene felhozott konkrét vádak közt szerepel az is, hogy 1947-ben „római katolikus püspöki minőségében körlevelet adott ki, amelyben megtiltotta a papoknak és a felekezeti iskolák tanárainak, hogy a Magyar Népi Szövetség tagjai legyenek”.

Márton Áron bünvádi dossziéjának iratait olvasva világossá válik előttünk, hogy a püspök a vizsgálati fogság egész ideje alatt méltóságteljes magatartást tanúsított, amely különösen figyelemre méltó, tekintettel a vizsgálat rendkívül nehéz körülményeire. Így például Márton Áron minden alkalommal visszautasította, hogy a kihallgatótisztek „játszmáiban” részt vegyen és elismerjen olyan tetteket, amelyeket nem követett el, nem próbálta a felelősséget áthárítani a csoport többi letartóztatott tagjára, és bátran beszélt a kommunista ideológia és a rendszer iránt érzett ellenszenvéről.

Például az 1950. április 1-jei nyilatkozatában Márton Áron védelmébe vette a Magyar Népi Szövetség volt elnökét, Kurkó Gyárfást, annak ellenére, hogy a kihallgatótiszt mindenáron a székely politikusra nézve terhelő vallomást próbált tőle kicsikarni: „Beszélgetéseink során Kurkó Gyárfás mindig a leghatározottabban kiállt az én nézeteimmel szemben a Magyar Népi Szövetség ügye mellett, és védelmezte azt. Megígérte, hogy az MNSZ megadja a támogatást a felekezeti iskoláknak, de soha nem tett olyan nyilatkozatot, amiből arra lehetett volna következtetni, hogy az MNSZ a többi magyar intézmény önállóságát akarja, és hogy megvédi ezeket a beolvasztástól”.Úgyszintén amikor a csoport többi letartóztatott tagjával való kapcsolattartásról faggatták, azt válaszolta, hogy ő volt az, aki a találkozókat kezdeményezte:

„Kérdés: Hány esetben tanácskoztak Szász Pál, Korparich Ede és Lakatos urakkal 1944 után?

Felelet:  A felsorolt urakkal 1944 óta két esetben tanácskoztam.

Kérdés: Hol és mikor került sor ezekre a tanácskozásokra?

Felelet: Az első tanácskozásra 1946 márciusában vagy áprilisában került sor, az én gyulafehérvári lakásomon. Másodszor ezekkel az urakkal Kolozsvárt találkoztam 1946-ban, pünkösd után.

Kérdés: Ki hívta össze ezeket az tanácskozásokat?

Felelet: Mindkét esetben én hívtam meg az említett urakat a tanácskozásra.”

A vizsgálat során a püspök egyik legérdekesebb és legbátrabb nyilatkozatának számít, ahogyan nyiltan kifejtette a római katolikus egyház és az állam viszonyáról vallott nézeteit: „Az állam jogai az isteni törvényekben gyökereznek, az államnak nem lévén joga áthágni az isteni törvényeket. Az egyháznak jogában áll és illetékességi körébe tartozik, hogy konkrét esetekben mérlegelje, hogy az állam az általa hozott törvényekkel túllépte-e vagy sem a jogkörét. Az egyetemes egyház nevében a római pápa nyilatkozik, az egyházmegye nevében pedig a püspök. Az állam törvényeit betartani általában kötelessége valamennyi állampolgárnak. Ha viszont ezek a világi törvények olymértékben ütköznek az isteni törvényekkel, hogy a római katolikus egyház kénytelen az engedelmességet dogmatikai és kánonjogi alapon megtiltani, az állampolgárok nem kötelesek többé az állam ezen törvényeit betartani. A római katolikus egyház ehhez az eszközhöz csak igen súlyos esetekben folyamodhat, és csupán akkor, ha az állam egyáltalán nem mutat hajlandóságot arra, hogy visszavonja azokat a törvényeket, amelyek az égi törvényekkel ellenkeznek.”

Hogy a romániai hatóságokat kellemetlenül érintette a püspök határozott kommunista-ellenes magatartása, arra bizonyíték, hogy a vallatók vissza-visszatérnek azon intézkedésekre, amelyeket a püspök az 1945-1949 közötti időszakban foganatosított a kommunista propaganda befolyásának megakadályozására a katolikus hívek körében. E tekintetben az egyik, 1950. március 11-én kelt nyilatkozatában a püspök kijelenti: „1945 őszén elrendeltem, hogy az egész egyházmegyében, valamennyi egyházközségben és fíliában tartsanak 5-8 napig tartó lelkigyakorlatot, amelyen a központilag elkészített program szerint vegyen részt minden hívő. Utasítást adtam a katolikus iskolák számára, amelyben felhívtam a tanárok és tanítók figyelmét az oktatásban követendő szempontokra. Utasítottam a papokat a pasztorációs munka fokozására, elrendeltem a gyerekek, fiatalok és felnőttek valláserkölcsi nevelésének elmélyítését, minden évre kidolgozva ennek programját. Külön vallási ünnepek szervezésére adtam utasítást. Elrendeltem a szentírás azon fejezeteinek felolvasását, amelyek a híveket hitük megtartására buzdítják.”

Márton Áron püspök és hét vádlott társa ügyének kivizsgálása 1951 júliusának második felében fejeződik be. A II. Katonai Hadtestparancsnokságának 1951. július 23-án kibocsátott 940. számú rendelete értelmében, melyet Gavrilescu Alexandru tábornok írt alá,Márton Áront, Korparich Edét, Szász Pált, Lakatos Istvánt, Kurkó Gyárfást, Teleki Ádámot, Venczel Józsefet és Bodor Bertalant bíróság elé állították.

A „Márton Áron-csoport” perét (amely 1951. július 30-án veszi kezdetét) a Bukaresti Katonai Törvényszék I-es Tagozatának ítélőtanácsa tárgyalja, Paul Finichi hadbíró őrnagy elnökletével. 1951. augusztus 6-án a fent nevezett ítélőtanács „egyhangúlag elítéli Márton Áron püspököt” „10 év szigorított fegyházra és a polgárjogok 5 évre történő felfüggesztésére, összeesküvés bűne miatt”; „életfogytiglani kényszermunkára hazaárulás bűntette miatt” (hivatkozva a Büntetőtörvénykönyv  - továbbiakban B.T.K. 184. szakaszára); „25 évre szóló kényszermunkára és a polgárjogok 10 évre történő felfüggesztése hazaárulás bűne miatt” (hivatkozva a B.T.K. 186. szakaszára).

A B.T.K. 101. szakasza értelmében a püspöknek „csupán” a legsúlyosabb büntetést kellett letöltenie, azaz az életfogytiglan kiszabott kényszermunkát és a polgári jogok 10 évre szóló felfüggesztését, az 1949. június 21-ével kezdődött vizsgálati fogságban töltött idő beszámításával.Ugyanakkor az ítélet a vagyonelkobzást is kimondta, valamint 10 000 lej perköltség kifizetését.

A Szekuritáté által 1962. március 24-én lehallgatott beszélgetésében Márton Áron a következőképpen nyilatkozott vizsgálati fogsága és az 1951-ben lezajlott per kapcsán: „Amikor tudomásomra hozták az ítéletet, valaki -a bíró vagy ki -azzal vigasztalt, hogy csupán a leghosszabbat kell letöltenem. (...) Ahogy ők mondták, csináltak valami csoportot, amelynek én voltam a vezetője. Volt ott közöttük mindenféle ember: kommunista, szociáldemokrata, gróf, bankigazgató, protestánsok, katolikusok, akiknek én voltam a vezetője, érted? (Nevetnek.) Nagyobb csoportot akartak kreálni, de ez nem sikerült nekik. Két évig tartottak fogva, és csak két év letelte után hirdettek ítéletet.”

1951. augusztus 7-én mind a nyolc elítélt fellebbezési keresetet nyújtott be, bár minden bizonnyal tudatában voltak annak, hogy az enyhébb ítélet esélye számukra gyakorlatilag egyenlő a nullával.[69] Mint ahogyan az várható volt, a Katonai Igazságügyi Semmitőszék az 1951. október 12-i nyílt ülésén kihirdetett 3640/1951. szeptember 27-i végzésben visszautasította Márton Áron és elítélt társai fellebbezési keresetét, ezzel gyakorlatilag kimondva az eredeti ítélet érvényességét.

Ma már kijelenthetjük, hogy Márton Áron pere azon politikai koncepciós perek sorába tartozik, amelyek meghatározták a kommunista hatalom alatti Románia történetének első 15 évét. Ez a per a koncepciós perek minden jellemzőjével rendelkezik: egyes gyanúsítottak önkényes fogva tartása (Márton Áron letartóztatási parancsát a per megkezdése előtt néhány nappal állították ki); fizikai nyomásgyakorlás a vádlottakra a vizsgálat idején, abból a célból, hogy magukra vállalják a vallatók által kitalált vádakat; légből kapott vagy eltúlzott vádak kimondása a gyanúsítottakra; az ítélet meghozatala már a per megkezdése előtt stb. Az elítéltek ellen felhozott hivatalos vádak ellenére  -akárcsak az „Olasz követség” fedőnevet viselő per esetében is, amely 1951 szeptemberében
Pacha Ágoston, Boros Béla és Joseph Schubert püspökök elítélésével végződött -Márton Áron pere azon akciók sorába tartozik, amelyek célja a romániai katolikus egyházi hierarchia megtörése volt (mint már említettük, ezen akciók megkezdéséhez Gheorghe Gheorghiu-Dej említett 1946. május 16-i beszéde jelentette a nyitányt).

A Szecuritate Főigazgatóságának a Bukaresti Katonai Ügyészséghez küldött 1951. július 11-i átiratából megtudjuk, hogy a per lefolyása alatt a püspököt és vádlott társait a főváros melletti jilavai börtönben tartották fogva.Jóllehet nem töltött hosszabb időt ebben a börtönben, a püspökre kimondottan rossz benyomást tettek az itteni börtönviszonyok. Utólag úgy nyilatkozott, hogy a jilavai börtön „rettenetes hely” volt: „Ma sem felejtem, milyen állapotban éltek ott azok a szegény emberek”.Több részletet megtudunk a jilavai börtönben eltöltött időszakról abból a gyorsírással lejegyzett beszélgetésből, melyet a püspök Kovács Balázs pappal folytatott 1962. május 16-án. Ekkor Márton Áron a következőket mondta: „Én a priccs egyik sarkába fészkeltem be magam. Este 10 órakor feküdtünk le, és reggel öt órakor keltünk. Napközben tilos volt lefeküdni. Mivel a fekvést tiltották, állnunk kellett, és estig megdagadtak a lábaim a bokáim fölött, egészen a térdemig. Nagy volt ott a szigorúság, meg sem mertem kérdezni az orvost, csak az utolsó pillanatban, mikor vittek a tárgyalásra, és az orvos kivizsgált, mielőtt megkezdődött volna a per. Akkor elmondtam neki, hogy nagyon dagadnak a lábaim, erre ő románul azt válaszolta: este de la poziţie (az álló helyzettől van). És valóban, csak addig tartott, amíg Jilaván voltunk, Enyeden viszont, ahol sétálhattunk az udvaron, azonkívül -mivel a zöldségszezon volt éppen, és mi gyűjtöttük be a termést -zöldséget is ettünk, így többé nem dagadtak meg a lábaim. Ezután is előfordult még, hogy estig megdagadt a bokám, de a lábfejem nem.”

Ahogy a fenti idézetből is kiderül, röviddel az ítélethirdetés után Márton Áron püspököt átszállították -„láncra verve” -a jilavai börtönből a nagyenyedi börtönbe. Az enyedi börtönben kiállított egyik dokumentumból kitűnik, hogy ide Márton Áron 1951. augusztus 14-én érkezett.A  Câmpeanu házaspárral 1962-ben folytatott (korábban említett) beszélgetésből az is kiderül, hogyan zajlott le a püspök Bukarestből Nagyenyedig tartó utazása: „Rabszállító kocsiban vittek, egyedül én voltam láncra verve, a többiek nem. Augusztus volt, nagy meleg, csorgott rólunk a veríték. Nagy nehezen megérkeztünk Enyedre. Ott egyszeriben nagy sikert arattam, mivel én voltam az egyedüli politikai elítélt, a többiek tekergők voltak, zsebtolvajok, hát ilyen társaságba csöppentem. Ennek a társaságnak volt egy főnöke, magas férfi, ha ez elkiáltotta magát, úgy elhallgattak mind, hogy még a légyzümmögést is meg lehetett hallani. A cellában az egyik sarkot foglalta le magának, úgy ült ott, mint valami trónon. Nagy volt a respektje a többiek előtt. Egyszer ott ült, és cigarettázott. Felkelt, hozzám lépett, és megajándékozott egy cigarettával. Nagy cigaretta-krízis volt akkor éppen. Ez volt a legnagyobb sikerem. Borzasztó nagy megtiszteltetés volt a számomra (Nevetnek). Az illetőt a többiek kapitánynak szólították. Egyszer az egyiktől megkérdezte: Ezen miért van lánc? (Egyedül én voltam láncra verve). Az illető azt válaszolta: Mert valami nagyfőnök! (Nevetnek).”

Kevés időt töltött Márton Áron püspök a nagyenyedi börtönben, 1951 szeptemberében átszállították a máramarosszigeti fegyházba (penitenciarul Sighet Principal).A szigeti fegyházban, amelyet „az elit fogházának” is neveztek, 1950-1955 között raboskodtak -valóságos kivégző kúrára fogva -a két világháború közötti időszak híres politikai, vallási, kulturális és katonai személyiségei. Az elégtelen, vitaminokban és az élethez elengedhetetlenül szükséges ásványi sókban szegényes táplálék (a napi koszt sohasem haladta meg az 1300 kalóriaértéket, gyakorta a 700-at is alig), a cellákban uralkodó hideg, a testi fenyítések gyakorisága, az orvosi ellátás hiánya stb. időnap előtt vitte sírba az ide bezárt politikai foglyokat.Noha Márton Áron püspök a szigeti fegyházban töltötte büntetése nagyobb részét, a tanulmányozott dossziékban nagyon kevés erre vonatkozó információt találtunk. A 254-es bűnvádi dossziéból alig került elő idevágó dokumentum, ezek is csupán a rab püspöknek az enyedi börtönből a szigeti fegyházba történt átszállításáról szólnak, a megfigyelési dosszié azonban tartalmazza a püspöknek Kovács Balázs pappal folytatott 1962. május 16-i beszélgetésének gyorsírással lejegyzett szövegét, melyben a beszélgetés egy adott pontján a börtönévekre terelődik a szó. Akár a máramarosszigeti börtönt megjárt többi politikai fogoly, Márton Áron is arról számol be, mennyit szenvedett itt az éhségtől: „Én, amikor ideges voltam, és veszekedtem velük, azt mondtam: »Csak üres levet adtok!« Az őrség erre nagy patáliát csapott. Jön a fegyőr, és mondja nekem: »Te merészeltél megjegyzéseket tenni?« Így beszéltek ezek velünk. Ha az ember egy marék borsót kapott, boldog volt. (...) Évek teltek el úgy, hogy éjszaka kenyérrel álmodtam, és reggel, amikor felébredtem, sehol se volt a kenyér.”

Márton Áronnak 1954 áprilisában szabadult a szigeti szigorú rabságból, mivel Bukarestbe szállították, ahol először a Belügyminisztérium börtönébe zárják, majd a Malmaisonban. (A francia palota nevét viselő Malmaison egy XIX. századi lovassági kaszárnyából átalakított, a negyvenes évektől a hatvanas évekig politikai börtönként használt bukaresti épület. –A szerk.) Arról, hogy milyen utat tesz meg a rab püspök a szigeti fegyházból való távozása pillanatától, ugyancsak a megfigyelési dosszié tudósít. Erőss Józseffel (valószínűleg elírás, Erőss Lajos) folytatott 1964. április 13-i beszélgetésében Márton Áron a következőket mondja: „Engem Szigetről 1954-ben, áldozócsütörtökön Bukarestbe hoztak. Engem hoztak ki hamarább a cellából, de később megtudtam, hogy utána Pacha püspök urat is kihozták, de nem tudtunk semmit egymásról, vagyis ő tudta, hogy engem elhoztak, de én nem tudtam arról, hogy őt is elhozták. Bukarestbe szállítottak, és ott tartottak addig, amíg kissé felépültem, hisz nagyon le voltam fogyva. Bukarestben vízkeresztkor ért a szabadulás, azazhogy kiengedtek az érsekségre, és ott tartózkodtam március 25-ig.”Úgyszintén Márton Áron mondja el 1957. április 27-én a gyulafehérvári püspöki irodában egy, a Szekuritáté által nem azonosított személlyel folytatott beszélgetésében hogy -bár eredetileg Szigetről a Belügyminisztériumba szállították -néhány nap elteltével elköltöztették onnan, ugyanis egy inspekcióba érkezett tiszt  megállapította, hogy ott nincsenek meg a szükséges feltételek -mint például a tiszta levegő -ahhoz, hogy ott megerősödjék.Így tehát a Malmaisonba költöztetik, itt egy nagyméretű szobát jelölnek ki számára, ahol egyedül lakik, orvosi felügyelet alatt van, sétálhat a fegyház udvarán, a koszt is aránylag jó, és könyveket is olvashat.1954 novemberében azt javasolják neki, hogy kérjen kegyelmet, ám a püspök határozottan visszautasít minden ilyen jellegű lépést, azzal indokolva, hogy ezzel elismerné a bűnösségét, amit pedig nem hajlandó elismerni.

Mindezek ellenére 1955 januárjában a kommunista hatóságok szabadlábra helyezése mellett döntenek, erről a 254. számú bűnvádi dosszié tartalmaz információt. Az Igazságügyminisztérium keretében működő Katonai Törvényszék Igazgatóságának a Bukaresti Katonai Törvényszékhez küldött 78/1955. január 8-i átiratában azt olvashatjuk: „A Nagy Nemzetgyűlés Elnöki Tanácsa 1955. január 3-án kelt átiratában felfüggeszti a fentírt Törvényszék által 1165/1951. augusztus 6. számú ítélettel (amelyet a Katonai Igazságügyi Semmitőszék 3640/1951. X. 12. számú végzésében érvényességében fenntartott) életfogytiglan kényszermunkavégzésre ítélt, gyulafehérvári illetőségű Márton Áron büntetésének letöltését, szabadlábra helyezvén az illetőt. Intézkedjenek a szükséges lépésekről”.Így tehát, bár megtörtént Márton Áron szabadlábra helyezése, a püspök a kommunista hatóságok szemében továbbra is bűnös volt azon tettei miatt, amelyekért 1951-ben életfogytiglani kényszermunkára ítélték.

Némi változás a kommunista hatóságok szemléletében akkor következik be, amikor a ‘60-as évek vége felé a Ceauşescu-rezsim belpolitikájában enyhülés mutatkozik, a külpolitikában pedig megpróbál közeledni a nyugati hatalmakhoz. 1968-ban Románia Főügyésze felülvizsgálati fellebbezést nyújt be a Bukaresti Katonai Törvényszék I. Tagozatának 1165/1951. augusztus 6-i ítélete, valamint az ezt helybenhagyó Katonai Igazságügyi Semmítőszék 3640/1951. október 12-i végzése ellen.

Ebben a vonatkozásban megemlítjük, hogy Teleki Ádám, akit a Márton Áron-csoport tagjaként  ítéltek el 10 év szigorított fegyház és a civiljogok 5 évre történő felfüggesztésére összeesküvés bűntette miatt, 15 év kényszermunkára hazaárulás bűntette miatt (a B.T.K. 186. szakasza értelmében),  15 év kényszermunkára és az állampolgári jogok 10 évre történő felfüggesztésére hazaárulás bűntette miatt (a B.T.K. 186. szakasza értelmében), perújrafelvételi kéréssel folyamodott az illetékes hatóságokhoz, és valamennyi vád alól felmentést kapott a II. Hadtest Katonai Törvényszéke 674/1956. július 16-i ítélete értelmében.

A Románia Főügyésze által kezdeményezett felülvizsgálati fellebbezési kereset elfogadtatván, a Márton Áron-csoport többi hét tagja egyes vádpontok alól felmentést kap. Márton Áron felmentést kap az összeesküvés (a B.T.K. 227. szakasza 2. bek. II. tétel szerinti) bűntette és a hazaárulás (a B.T.K. 186. szakasza szerinti) bűntette vádpontok alól. Azonban semmilyen döntés nem született a hazaárulás bűntette miatt a B.T.K. 184. szakasza értelmében kirótt életfogytiglani kényszermunkára való elítélés ügyében.

Jóllehet a Gheorghe Gheorghiu-Dej vezette kommunista rezsim politikai elítéltjei közül a Legfelsőbb Törvényszék 34/1968. szeptember 12-i végzése alapján a ‘70-es években sokan teljes rehabilitációban részesültek, Márton Áron püspök ügyét ez a jóvátétel is csak részben érinti. Véleményünk szerint a gyulafehérvári püspök a romániai igazságszolgáltatástól nem is remélhetett ennél többet, amennyiben a rendszer elnyomó intézményei élete végéig szemmel tartották, megfigyelték, lehallgatták, kommunistaellenes és románellenes tettek elkövetésével gyanúsították.

 

Fordította: Bartha György

Forrás:Székelyföld folyóírat