Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Kommunió és húsvét

2011.04.08

A kommunió latin eredetű kifejezés. Magyarra fordítva a közösség szót használjuk, de jelentése több mint közösség. Kapcsolatot, egységet is jelent. A magyartól eltérően több nyelvben is a szentáldozáshoz való járulást a kommunió szóval fejezik ki. A német nyelvben például az elsőáldozásra az „Erstkommunion” kifejezést használják. Ennek alapjául szolgál szent Pálnak a szavai: „Az áldás kelyhe, amelyet megáldunk, nemde a Krisztus vérében való részesülés? S a kenyér, amelyet megtörünk, nemde a Krisztus testében való részesedés?” (1Kor 10,16). Amit mi magyarban részesedésként fordítunk az a görög szövegben a „koinonia”, vagyis kommunió, közösség kifejezések megfelelője.

Ebben az értelemben szeretném a kommunió üzenetét húsvét üzenetével összekapcsolni. Három szempontra szeretnék kitérni és röviden rámutatni arra, ahogyan a Feltámadott újra közösséget teremt, kommuniót épít a tanítványokkal. De nem csak velük, hanem itt és most, egészen konkrétan mindannyiunkkal, akik hiszünk az Ő feltámadásában és jelenlétében az életünkben. Teszem ezt azon szentírási részek alapján, amelyek a Feltámadottal való találkozásokról számolnak be a Szentírásban.

 

images.jpg

 

 

  1. A Feltámadott megszólít

A közösségteremtés első lépése a megszólítás. Jézus szenvedésével és halálával megszakadt a kapcsolat közte és tanítványai között. Megszakadt a kommunikáció, az egység. Akik még valami kapcsolatot kerestek vele, az csak a temető, a sír látogatása volt. A Feltámadott újra felveszi a kapcsolatot tanítványaival azáltal, hogy ott, ahol találja őket, megszólítja. Kivétel nélkül, mindegyik találkozásra ez jellemző: a feltámadt Jézus megszólít. Átlép a zárt ajtókon, falakon és köszönti az együtt maradt tanítványokat, akik tele voltak félelemmel, aggodalommal, kétségekkel: „Békesség nektek!” (Jn 20,19). Az asszonyok félelemmel a szívükben szaladnak a tanítványokhoz, amikor Jézus köszönti őket: „Üdv nektek!” (Mt 28,9). A két emmauszi tanítvány a reménytelenségtől, céltalanságtól vezérelve elhagyja Jeruzsálemet. Útközben Emmausz felé Jézus hozzájuk csatlakozik és megkérdezi: „Miről beszélgettek egymással útközben?” (Lk 24,17) A két tanítvány kénytelen válaszolni a kérdezőnek. Ezáltal megtörténik a közösségépítés első lépése: a megszólítás által kapcsolatba lépnek egymással, egy kis lépést tesznek egymás felé. Hasonlóan épít kapcsolatot, teremt közösséget Jézus az üres sírnál sírdogáló Mária Magdolnával. Jézus megszólítja őt: „Asszony, miért sírsz? Kit keresel?” (Jn 20,15). Mária Magdolna válaszol, mert most már nem csak az üres sír, a halál szakadékával áll szemben, hanem – bár nem tudja még -, a feltámadott Jézus Krisztussal, aki őt megszólította. Jézus nem csak egy felszínes társalgásba kezd, hanem magát a személyt szólítja meg azáltal, hogy Mária Magdolnát néven szólítja. Innentől egység van közöttük, kommunió.

Lawrence Crabb pszichoterapeuta szavaival mindezt így foglalhatnám össze: „Az erő az összekapcsolódásban jelenik meg, vagyis abban a mélyreható találkozásban, amikor a lélek legigazabb része elér egy másik ember lelkének legüresebb zugaihoz, ott rátalál valamire, és az élet átárad egyik emberből a másikba. … Mások életének érdemleges megváltoztatásához nincs feltétlenül szükség tanácsra, bár az iránymutatás és a feddés is szerepet kaphat. A siker nem az új felismerések függvénye – bár az önismeret, amely véget vet az önelégültségnek, és az élet újszerű felfogásához vezethet, rendkívül fontos -, hanem az összekapcsolódásé, melynek során két ember ugyanazt az élményt éli át, közösen.”

  1. A Feltámadott rákérdez a feszültségekre és szóvá teszi a problémákat

Jézus feltámadása után nem magyarázkodni kezd, nem igazolja magát, nem mentegeti magát, hanem az után érdeklődik, amivel a másik el van foglalva, ami körül a másik gondolatai forognak, ugyanakkor feszültéség a vele való kapcsolatban és egymás között is. A tanítványok belefáradtak a várakozásba és mivel halászok voltak, visszamentek régi mesterségükhöz. Hajnalban a Tibériás tónál Jézus a parton várja őket és megkérdezi, hogy van-e valami ennivalójuk (vö. Jn 21,5). Péterrel sétálva megkérdezi tőle: „Simon, János fia, jobban szeretsz-e engem, mint ezek?” (Jn 21,15) Miután köszönti az egybegyűl tanítványokat és látja, hogy ezek megrémültek, rákérdez félelmükre: „Miért rémültetek meg, és miért támad kétely szívetekben?” (Lk 24,38). Mária Magdolnát viszont arra utasítja, hogy ne tartsa őt szorosan, engedje el, és menjen, vigye hírül a feltámadás örömhírét (vö. Jn 20,17).

Minden közösségben előbb vagy utóbb megjelennek a konfliktusok, a problémák. Szükséges ezekkel foglalkoznunk, ha közösséget akarunk építeni. A látszatmegoldások kommunió romboló megoldások. Azért keresünk látszatmegoldásokat, mert félünk a konfliktusoktól. Mindannyiunkban ott van egy erős vágy a harmóniára, és ezért, amikor különböző vélemények és vágyak jelentkeznek, veszélyeztetve érezzük a kapcsolatainkat illetve a közösségi életet. Nem bírjuk ki, ha valaki a dühének hangot ad, ha negatív érzések kerülnek felszínre. Egyik különösen rossz módszere annak, ahogyan konfliktusokra reagálunk a hallgatás. A hallgatással az ember kivonja magát a vita alól, megszakítja a kapcsolatot, a magányba taszítja a másikat. A hallgatás minden kapcsolatban a legrosszabb hidegháborút jelenti, mert a hallgatás a másikat bizonytalanságban hagyja azzal kapcsolatosan, ami történik, amit érzünk, vagy tervezünk.

Egy másik, nem gyümölcsöző formája a konfliktusokkal való bánásmódnak, amikor az ember elnyomja a saját dühét. A düh az ember egész testében jelentkezik, de mindenkinek megvan a saját gyenge pontja, ahol ez a leginkább lecsapódik. Van, akinél a szív, a másiknál a gyomor, vagy a fej. Ezeknek következménye általában a pszichoszomatikus feszültségek vagy megbetegedések. A másik formája a düh elnyomásának a drogok vagy alkohol okozta kábulat, vagy a munkába való menekülés.

Amikor a düh vagy a konfliktus más jeleit ily módon nyomjuk el, és nem vesszük észre, sem önmagunknál, sem a másiknál, kialakul egy távolságtartó kapcsolat: az játsszuk el egymás előtt, hogy tulajdonképpen megértjük egymást. Az ember nem igazán kérdez rá ilyenkor, hogy a másikban mi zajlik, vagy egyik-másik kijelentése mögött mi rejlik. Megmaradunk a magunk kovácsolta sejtéseknél. Sejtelmeink, gyanítgatásaink pedig bizalmatlanságot eredményeznek. Kerüljük azt, hogy negatív érzéseinket szavakban kifejezzük. Ne feledjük, hogy ezek nonverbális jelezésekben úgyis kifejezésre jutnak, és ha ezekre valaki figyelmes, két vagy többértélmű jelzésekként jutnak el a másik emberhez. Olykor felveszünk egy hercegnői magatartást és elvárjuk a partnerünktől, hogy a szemünkből olvassa ki a vágyainkat, azt amit szeretnék, amit gondolunk. Azt gondoljuk, hogy mi ezeket nem is kell tudatosítsuk, nemhogy megfogalmazzuk – végezze el ezt a munkát helyettünk a másik.

„Érzékeny” embereknél felfedezzünk egy másikfajta magatartást: ők vétkesnek érzik magukat a konfliktus miatt, ezt, mint saját problémájukat próbálják kezelni, és elnyomják a konfliktust. „Ha nem így állnék hozzá és nem lennék ilyen lehetetlen, akkor minden rendben lenne. Össze kell szedjem magam, és akkor minden rendben lesz, akkor nem lesz feszültség.” Amikor a konfliktusra való ezt a fajta depresszív reakciót tisztázni próbáljuk, két kérdést kell tulajdonképpen feltennünk: Kire vagyok dühös? Kiért vagy miért vagyok felelős? Ezeket megfontolva kijutunk a téves önvád gyűrűjéből és eljutuk a külső vagy a kapcsolatnak megfelelő helyzethez, amely számomunkra feszültséget okoz. Amikor rákérdezek a felelősségemre, meggátolom, azt, hogy figyelmen kívül hagyjak egy általam elvégezendő feladatot. Általában az szokott ilyenkor kiderülni, hogy az én felelősségem máshol van, mint amiért bűntudatot érzek.

Ezeket az elnyomó vagy elutasító magatartásokat a konfliktusokkal szemben többnyire talán gyerekkorunkban tanultuk meg. Kifejezetten vagy bennfoglaltan azt mondták nekünk, hogy az érzések rosszak vagy veszélyesek. Így a felnőttkor érési feladata marad ezen a területen újra tanulni a dolgokat. A Feltámadott arra bátorít bennünket, hogy merjünk szembe nézni az érzéseinkkel, a közösségünkben felmerülő konfliktusokkal, problémákkal és keressünk tudatos megoldásokat rá, ha továbbra is a kommuniót, az egységet akarjuk.

  1. A Feltámadott asztalközösséget hoz létre

A Feltámadott miután hosszú utat megtett a két emmauszi tanítvánnyal, időt szánt rájuk, még bemegy a házukba és asztalhoz ül velük. Együtt étkezik velük, együtt ünnepel velük. Nem tudjuk, hogy pontosan ez volt-e az a pillanat, amikor felismerték Jézust, hiszen azt, mondják, hogy „lángolt a szívünk, amikor beszélt hozzánk az úton” (Lk 24,32). Mindenképp a csúcspontja volt találkozásuknak a kenyértörés, az asztalközösség. Egy másik alkalommal pedig ugyancsak időt szán Jézus a tanítványaival való beszélgetésre, a kommunikációra, de a kommunió akkor jön újra létre közöttük, amikor egy darab sült hal köré ülnek és együtt étkeznek (vö. Lk 24,42-43). Jean Vanier, „A közösség” c. könyvében így ír: „Az ünneplés kifejezi és kézzelfoghatóan megjeleníti a közösség végső célját. Ezért alapvető tényezője a közösségi életnek. … Az ünnep extatikus jellege (ez extázis szó itt azt jelenti, hogy az ember ’kilép önmagából’) egyesíti a szíveket; az élet áramlik közöttünk. A rácsodálkozás pillanata ez, amikor a test és az érzékek öröme összekapcsolódik a lélek örömével. Ez a közösségi élet legemberibb, egyben legistenibb pillanata.”

Nagyon fontos, hogy családjainkban figyeljünk a közös étkezésre. Legyen gondunk az asztalközösségre. Legalább egyszer egy nap, gyűljön össze az egész család a „kenyértörésre”. Egy közös ebéd, egy közös vacsora liturgikus ünnep lehet a családnak, ahol Jézus jelen van, és az eledelen túl, jelenlétével táplál bennünket.

Összefoglaló helyett három kérdést teszek fel, amelyek segítségével tovább gondolhatjuk a fenti három szempontot. Hogyan szoktam megszólítani másokat? Melyek azok a megszólítási módok, amikor úgy érzem, hogy a másik valóban hozzám szól, valóban lát engem? Hogyan oldom meg a konfliktusaimat a kapcsolataimban, a családomban, a közösségben, …? Milyen látszatmegoldásokat szoktam alkalmazni? Kik azok, akikkel többet kellene keresnem az asztalközösséget? Mit tudnék tenni azért, hogy a szentmisében még bensőségesebben tudjak találkozni az Úrral?

Dr. Darvas Piroska sa.