Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Hűség, kitartás

2016.02.03

                          

Aki hű, az kitart, aki kitartó, az ugyanakkor hűséges is. Mit jelent hűségesnek, ill. kitartónak lenni? Ezt csak azok tudják, akik ismerik életükben az elköteleződést, akik tudatosan döntöttek valaki, vagy valami mellett. Minden hűség kezdete az elköteleződés, az, hogy igent mondok egy személyre, egy közösségre, a családomra, a vágyaimra, a céljaimra, elfogadom önmagam és a másik embert. Elköteleződésem a szeretet kifejezése, a hűség a szeretet megélése. Hosszú út vezet ahhoz, hogy a hűséges, kitartó szeretet ne csak elmélet vagy ideál legyen, hanem megélt tanúbizonyság.

A három király, amikor útnak indult, hogy megkeresse az újszülött messiást, egy csillagot követett. Útjuk során nem mindig volt látható a vezércsillag, ezért elköteleződésük a remény és reménytelenség hullámvölgyeit járta be. Hasonlóan járunk mi is minden úton, amikor elköteleződünk egy csillag mellett.

Mint egy csillag ragyogja be életünk egét az, amikor megismerünk egy embert, és azt mondjuk, őt szeretem, vele akarom megosztani a teljes életem. Fény ragyogja be életünket, amikor szívünkben felismerjük hivatásunkat, amikor úgy érezzük, befogad egy közösség, amikor azt látjuk, hogy talentumainkra szükség van, stb. Mi az, ami ezt a fényt, ezt a csillagot megőrzi lelkünk mélyén, és erőt ad, hogy kövessük, hogy kitartsunk mellette – jó és rossz napokban?

A három király hűségének hátterében a kegyelem, az alázat és hála áll. Amikor életünk útja nehéz, fárasztó, mert azt látjuk, hogy az, aki mellett elköteleződtünk másmilyen, számunkra lényeges dolgokban másként gondolkodik, másként érez, másként viselkedik, hogy minden erényessége és szépsége ellenére vannak hibái, korlátai, úgy érezzük, hogy eltűnt szemünk elől a csillag, szeretnénk talán feladni, életünk krízisbe kerül. Hasonlóan élhetjük meg azt a közösséget, ahol oly sok időt töltöttünk, oly sok energiát fektettünk be a közösség javára, vagy hivatásunkat, amely lassan felemészti minden erőnket, életkedvünket… Van, amikor önmagunkban csalódunk, mert azt hittük jobbak vagyunk, nem értjük saját magunkat, nem tartjuk már szeretetre méltónak magunkat… és úgy érezzük, Isten is elhagyott. Igen, a csillag életutunkon olykor eltűnik. Ilyenkor rá kell hagyatkozzunk a kegyelem vezetésére. Elsősorban Isten ingyenes ajándéka, ha a rejtőzködő csillag ellenére sem adjuk fel, tovább megyünk, tovább keresünk, és a krízist, mint lehetőséget éljük meg. Ugyanakkor szükségünk van a három király alázatára is, mely képes bevallani, hogy elvesztette a helyes utat, nem tudja, hogyan és merre menjen tovább, mer segítséget kérni, mer kérdezni, van bátorsága meghallgatni mások tanácsát – alázat, mely kéri és elfogadja az útbaigazítást. Életünk csillaga melletti kitartáshoz ugyanakkor elengedhetetlenül fontos a hála. A hála segít meglátni mindazt, amit ajándékba kapunk, a jót, a szépet, az életet, a lehetőségeket. A hála előtérbe helyezi a lelkünkben, szívünkben gubbasztó keserűséggel, elégedetlenséggel, csalódások sorozatával, a reményvesztettséggel szemben a reménységet, azt, hogy van kiút, van cél, a dolgoknak van értelme. Emlékeztet arra, hogy életünk egyik, talán váratlan pillanatában, kigyulladt egy fény, megjelent egy csillag és ezzel együtt egy ígéret, ahogyan a Jelenések könyvében olvassuk: Ne félj a rád váró szenvedésektől! Légy jó mindhalálig és neked adom az élet koszorúját (Jel 2,10). A hála tanít meg a jóságra, a kitartásra, a szenvedés felvállalására.

Gondolkodjunk el személyesen, beszélgessünk családunkban, közösségünkben a következő kérdésekről: Megtaláltam-e életem csillagát, életem célját, értelmét, azt, akiért/amiért képes vagyok teljes életemet feláldozni? Ki vagy mi mellett vagyok elköteleződve? Érték-e számomra a hűség? Hol és hogyan élem a hűséget? Elköteleződésem milyen kríziseket ismer eddigi életutamon, azaz éltem-e már át, hogy eltűnt szemem elől a csillag? A kitartásban milyen szerepet játszik számomra a kegyelem? Hiszem-e, hogy Isten irántam való hűsége az elsődleges megtartó erő? Életem útvesztőiben van-e bennem alázat? Kérek-e segítséget másoktól vagy egyedül akarok mindent megoldani? Kinek engedem, hogy útbaigazítson, ha már nem látom a következő lépést? Kinek mondom el, ha magányos és reményvesztett vagyok? Szánok-e időt arra, hogy megálljak, és hálás szívvel szemléljem létemet, életemet, azt a sok-sok apró csillagot, amely által ismételten előbukkan életem vezércsillaga?                           

Darvas Piroska­­