Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Hogyan látjuk önmagunkat?

2016.03.11

A nagyböjt időszaka nekünk keresztényeknek lehetőséget ad az elcsendesedésre, az önmagunkba való tekintésre, a lelkiismeret vizsgálatra. Ezt az alkalmat ki kell használnunk, hogy gyermekeink számára biztonságot nyújtó szülők lehessünk.

Az igazi kérdés a következő: Mit gondolunk önmagunkról?

 „Egy biokémikus, kissé gúnyolódva így válaszol arra a kérdésre, hogy „hogyan látod magad?”: Hatvan százalékban víz vagyok. Ez elég arra, hogy megtöltsön egy nagyon pici fürdőkádat. A maradék: zsír. Annyi, hogy lehetne főzni belőle négy vagy öt darab szappant. Aztán vannak még különböző vegyületek. Elég kálcium van bennem, egy nagyobb krétához. Elég foszfor, hogy készíteni lehet belőlem egy kis doboz gyufát. Elég nátrium, hogy a belőle készült sóval meg lehessen ízesíteni egy zacskó pattogatott kukoricát, elég magnézium, hogy azt meggyújtva fényt lehessen biztosítani egy szobai felvételhez, elég réz egy kétfilléreshez, elég jód, hogy sebre kenve egy gyermek fel-alá ugráljon a fájdalomtól, elég vas, hogy készíteni lehessen belőle egy tízpennys szöget, és elég kén, hogy el lehessen vele űzni egy kutyáról a legyeket. Mindent egybevéve – összegezte az értékelését – mai árakon számolva körülbelül 1 dollár 78 cent értékű víz, zsír és más vegyület van bennem”(Rich De Vos,1994) A lelkünk mélyén érezzük, hogy sokkal többek vagyunk, mint aminek ez a válasz tart. A teremtésről írott Első Könyvben, Mózes megadja az ő válaszát erre a kérdésre. A történelem leghíresebb bekezdését ezekkel az egyszerű szavakkal indítja: „Kezdetben teremté Isten az eget és a földet.”(Ter. 1:1) A teremtés hatodik napjáról ezt írja Mózes: „Teremté tehát Isten az embert az ő képére, Isten képére teremté őt: férfiúvá és asszonnyá teremté őket. (Ter.1:27) Mózes nem hitt abban, hogy az ember az evolúció véletlen terméke, hanem olyan valaki, akit az Isten teremtett, nagy gondossággal és szeretettel. Nem egyszerűen egy másik növény, vagy állat vagyunk. Magunkba fogadtuk Isten leheletét, ezért bennünk lakozik Isten maga és az ő céljai. És a Föld nem egyszerűen egy másik bolygó, amely a Nap körül kering, folytatva sosem végződő utazását a végtelen térben, hanem Isten által nekünk adományozott otthonunk. Viszonzásul abban a kitűntetésben és felelősségben van részünk, hogy gondoskodnunk kell a Földről és egymásról, ahogy Isten is gondoskodik rólunk. „Az ember Isten képmása. Jogait és személyi méltóságát Istentől nyerte. Istennel szemben nem léphet fel igényekkel, de minden teremtett tényezővel szemben teljes értékű önrendelkezési jogok tulajdonosa, tiszteletet parancsoló határpont, Isten szemefénye. Az ember isteni jegyeket visel a homlokán, rá kell tehát nevelni, hogy értelmes lény módjára, úrként viselkedjék, használja az eszét és az akaratát, legyen a dolgokról, eseményekről, a felvetett gondolatokról és kérdésekről önálló véleménye és legyen bátorsága az önálló állásfoglalásokra. A hatalom, pedig tartsa tiszteletben a személy méltóságát és elidegeníthetetlen jogait.”       (P.Szőke János) Az élet lehet nehéz számunkra. Érezhetünk dühöt és nélkülözést. Elhatározhatjuk, hogy mindenre alkalmatlan kudarcemberek vagyunk. Hihetjük úgy, hogy elszalasztottunk minden lehetőséget és nincs módunk újra kezdeni. Változásként próbáljuk olyannak látni magunkat, amilyennek a Teremtőnk lát minket. Bármink legyen is, bármit tettünk is, Isten úgy tekint ránk, hogy az ő gyermekei vagyunk. És bármi történt is eddig az életünkben, Isten – hasonlóan a tékozló fiú atyjához – türelmesen vár, hogy megtérjünk hozzá,fogadjuk az ajándékait és elfoglaljuk a helyünket Teremtőnk csodálatos asztalánál. „Mindegyikünk nyilvánvalóan egyetlen és egyedüli individuális személy. Soha nem volt és soha nem lesz senki sem pontosan olyan, mint te vagy én. Az élet kezdetén minden személy olyan zárt, mint a virág vagy a növény bimbója.  Minden személynek az emberi szeretet melegét, s a szülői gyengédség biztonságát és táplálékát kell kapnia élete kezdetén. Ez lényeges ahhoz, hogy kinyílhasson, s feltárhassa azt az egyedülálló szépséget, amelyet Isten minden emberbe beléhelyezett.Személyiségünk magva az élet első hét évében lényegében kialakul. Ezért nyilvánvaló, hogy életünk hátralevő részében megtartjuk azokat a pszichológiai jellemvonásokat, amelyek hét éves korunkra kialakulnak. Ha csendesek és alapvetően befelé fordulóak voltunk ebben az életkorban, nagy a valószínűsége, hogy mindmáig csendesek és befelé fordulóak vagyunk. Ha robbanékonyak és kifelé fordulóak voltunk hét éves korunkban, valószínű, hogy a többieknek ma is el kell viselniük extrovertált kirobbanásainkat.” (John Powell)Függetlenül attól, tudatában vagyunk ennek, vagy pedig nem, mindnyájan magunkkal hordozzuk önmagunk lelki képét. Ez az énkép arra vonatkozó elképzeléseinket tükrözi, milyen embernek tartjuk magunkat. Annak alapján áll össze, mit hiszünk magunkról. De a legtöbb ilyen hiedelmünk nem tudatosan, hanem öntudatlanul alakult ki a tapasztalataink, sikereink, kudarcaink, megaláztatásaink, győzelmeink bázisán, annak alapján, ahogy mások reagáltak ránk, különösen gyermekkorunkban. Mindezekből az elemekből egy Én-t szerkesztünk. Minden cselekedetünk, érzésünk, maga a viselkedésünk egésze, sőt még a képességeink is összhangban vannak ezzel az énképpel. Vagyis olyan személyiségként cselekszünk, amilyen személyiségként elképzeljük, felfogjuk magunkat. Az, aki „kudarctípusú személyiség”-ként fogja fel önmagát, mindig megtalálja a módot arra, hogy minden ellenkező szándéka ellenére sikertelen legyen még akkor is, ha az alkalom szó szerint az ölébe hull. Az énkép az a kiindulópont, az az alap, amelyre egész személyiségünk, viselkedésünk, mi több, az általunk érzékelt környezetünk épül. „A boldogság igazi titka az, hogy az ember elfogadja magát annak, aki.” (Erasmus) Az énkép pszichológiájának nem az a célja, hogy olyan kitalált, fiktív ént alkossunk, amely hatalmaskodó, arrogáns, egoista, önelégült. Egy ilyen énkép pontosan ugyanúgy nem megfelelő és irreális, mint az én egy alacsonyabb rendű képe. Célunk az, hogy megtaláljuk a „valódi ént”. Akkor ismerhetjük meg az igazságot önmagunkról, ha elfogadjuk azt, hogy Isten egy szerető teremtő és olyan érdeklődést mutat a teremtményei iránt, mint egy földi apa a gyermekei iránt. Isten olyan embereknek lát minket, akik által Ő nagy dolgokra képes. Ő olyannak lát minket, akik türelmesek, magabiztosak és örömtelik. Ő olyannak lát minket, akik nem az élet patetikus áldozatai, hanem az élet mesterei, akik segítik embertársaikat és készek arra, hogy szeretettel, örömmel szolgáljanak.  Nagyon fontos, hogy bízzunk Isten irgalmas szeretetében és így megtisztított lélekkel és örömteli szívvel készüljünk a Húsvétra, a kereszténység legnagyobb ünnepére, Jézus feltámadására.      Áldott ünnepeket kívánok minden olvasónak.                          

Bíró Anna-Veronika