Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Tömörkény István: Így volt elrendelve

2016.06.28



 

Májusi napfényben odakint minden nevet és mosolyog, még a föld is...  Az égen valódi tisztaságok mutatkoznak, s kékesen száll felfelé itt-amott a kéményekből a füst. Az ám, szép ez mind.
És mégis, itt a köz mellett, egy csendes kis tanyában, Elekes Péternél most szomorúságok pillanatai vannak. Mi dolog történt? Miért hallgat az ember, s miért sóhajt az asszony? Nem történt egyéb, mint hogy innen nem messze, alig egy fertályórányira, vizsga napja van az iskolában. Elekesék fia is ott volt a tanulók között, a Ferkó. De Elekesék nem mentek el a vizsgára, bár a dolguktól megtehették volna, hanem csak ültek itthon szomorúan. Minek menjenek? Csak szomorítanák magukat, és újabb fájdalmak lepnék el a szíveket, látván és hallván Ferkót beszélni a vizsgán bátran és okosan, csillogó szemekkel, kipirult arccal, amint az iskola legjobb tanulójához illik is... Ferkó az iskola minden osztályát kijárta, tovább nincsen, nem megy, nem lehet, nincs pénz, mehet tehát annak, aminek a többi: béresnek valamely módosabb gazdához...

Már délelőttre hajlott az idő a reggelből; az iskolában befejezték a vizsgát, szétosztották a jutalomkönyveket is.Jön Ferkó is boldogan a közön, nézi a könyvet, benne képeket, a legnagyobb jutalom neki jutott.
Hát örömmel van ilyenkor a gyermek.

-Anyám! Édesanyám:
-Mi az, Ferkó?
-Nézze ezt a szép könyvet… Megint én vagyok az első.
Megint, tudják ezt úgyis otthon, megint első, de ezentúl?
-Gyere, mutassuk apádnak.
Elekes Péterhez beviszik a szobába a könyvet, a gyerek arcán pírral ég a büszkeség, amint a szorgalma jutalmát az apja elébe az asztalra teszi...

-Ez csakugyan szép könyv – szól Péter, hogy mondjon éppen valamit. – De az is szép, hogy kiérdemelted.
Hallgatnak. Miként kellene a gyermeknek megmondani, hogy de most már ennek a világnak vége van, jön az élet munkája, a kézből a könyv kimarad, s helyette a vasvilla nyele jön bele...

Az asszonyfélénken szól:
-Már most vége is az iskolának, Fercsi.
-Vége – mondja a gyerek –, majd az ősszel kezdődik újra. Már azoknak, akik még nem végezték el mind az osztályt.
-De te már – folytatja Elekes –, te már…
-Én már elvégeztem mindet. Nekem most már…
A gyerek megáll, s hirtelen a szüleire tekint. Látja az apját lecsüggesztett fejjel, amint néz bele az asztalra tett jutalomkönyvbe, zavarodó szemei előtt táncolnak az öreges betűk: Legjobb tanítványomnak emlékül. Látja az anyja szomorú arcát, érzi a csendet, amely hirtelen beállott, s most először fölvillan az agyában: hátha ez azt jelenti, hogy az iskolának vége. Hirtelen az apjához rohan, a mellére veti magát, átkarolja, úgy könyörög.
-Édesapám, taníttasson kend tovább engem is, mint a Jancsit.
Az asszony nem állja tovább, kimegy, mintha dolga volna. Az ember a gyermekével magára marad. És szólna hozzá, ha tudna, de mit tudjon szólni. Lelkében mondhatatlan keserűségek támadnak, a torkát is fojtogatja valami, s melléből valami melegek a nyakán keresztül a feje felé...Ott van a gyermek, karjaival a nyakát öleli, fejét a mellére hajtja, s lehajol az ember hozzá, hogy megcsókolja a homlokát.
-Nem bírom fiam – mondja végül –, nem bírom. Tudod, hogy szegények vagyunk.
A gyereknek a könnyei lassan megerednek, az anyja bejön, és szelíden szól neki:
-Fiam, kisfiam.
Az apja mondja:
-Még csak itthon sem tarthatlak – s folytatná tovább, de ugatásba kezd odakint az udvaron a kutya, valaki jön. Hallatszik, ahogy csitítja a kutyát, mondván:
-Ne okoskodj, Bodri, mert rád húzok:
A gyerek lefejti a karját az apja nyakából:
-A tanító úr – mondja.
Csakugyan az öreg tanító köszönt be a szobába. Nem sok kell hozzá, hogy lássa a helyzetet, a könyv fölébe hajló csüggedt férfit, emitt a gyermeket, arcán a könnyek friss nyomaival, amott a szomorú és szótalan asszonyt; leül a padra, és csendes sóhajtással szól:
-Én is ebben járnék pedig.
Mondhatatlan tisztelettel függeszti égő szemeit a gyermek az öreg mentorra. Ez azt mondja:
-Eredj ki, kisfiam, egy kicsit, édesapáddal volna beszélnivalóm.
A gyerek csendesen kisompolyog a házból az udvarra, ott maga elé bámultan megáll. Most az asszonyban tör ki a halk jajkiáltás, mintha egyenesen küzdő szívéből fakadt volna.
-Nem bírjuk, nem bírjuk. Nincsen hozzá tehetségünk.

Amaz is csak szenved odabent.
A tanító hallgat, mert az ilyesmi ellen valóban keveset lehet mondani.
-Téged is én tanítottalak. Péter, téged is, Veron, de ennél a fiúnál különb eszű gyerek nem volt a kezem alatt eddig. Isten ellen való vétek, hogy béresnek menjen!
Elekes Péter határozott mozdulattal becsukja a könyvet, s az asztaltól feláll. A csüggetegségből elég volt ennyi, nem lehet örökké siralom, és végre is határozni kell.
-Pedig annak megy – mondja erős hangon –, mert más nem történhetik. Pénzt kell keresnie, nem is magára, hanem amarra, a Jancsira, aki benn tanul.
Csendesen hozzáteszi:
-Mert így van rendelve a sors által.
Az öreg tanító mormog:
-Igen, áldozatoknak kell lenniük. Rendelve van, hogy áldozatok tétessenek.
Kezet fogván, néma szomorúsággal tekintenek egymás szemébe mind a hárman. Elmegy az öreg. Az udvaron, mellette elhaladván, szó nélkül homlokon csókolja a merengő fiút, a bús gondolataival elhagyott iskolája felé igyekszik.

 

/1904/